llyés Gyula:
Tündérszép Ilona és Árgyélus
Volt egyszer egy király és annak három fia. Volt a királynak egy almafája, amelyen aranyalmák termettek. Olyan különös fa volt az, hogy éjjel virágzott, s meg is ért rajta az alma minden éjjel. Így a király gazdagsága napról napra annyira szaporodott, hogy oly gazdag király nem volt az egész világon.
Egyszer azonban a király, amikor szokása szerint korán reggel kiment sétálgatni gyönyörűséges kertjébe, az aranyalmáknak csak a hűlt helyét lelte. Így történt ez másnap is, harmadnap is.
Összehívta a király erre az egész udvart, s kihirdette, hogy ha olyan emberel találkozik, aki az aranyalmákat megőrzi, fele vagyonát neki adja.
Az őröknek sem kellett egyéb, odaállottak az almafához. De hiába volt minden, mert éjféltájban mély álom ereszkedett reájuk, és alig múlt el negyedóra, mire felébredtek, az aranyalmák mind eltűntek. Egyszer azután a tanácskozásban felszólalt a három királyfiú, és megjelentették, hogy ők fogják őrizni az almafát.
Legelőször is a legidősebb ment őrködni.
De vele is csak ugyanaz történt, ami a többivel.
A középső sem járt jobban.
Végre a legkisebb vállalkozott, Árgyélus királyfi. Legelőször is dohánnyal jól megtömött aranyszelencét dugott a zsebébe, így ült le az almafa alá.
A holdvilág szépen világított Árgyélus királyfi arcára, már érezni kezdte, hogy az álom össze akarja a szemét húzni, szippantott hát egy kis dohányt, jól megdörzsölte a szemét, nagyokat prüsszentett. Aztán másodszor is nagyot szippantott a dohányból, még egyszer megdörzsölte a szemét. Egyszer csak halk suttogást hallott. Feltekintett, hát a feje felett tizenkét hollót látott repülni. Egyenest az almafához tartottak; a tizenharmadik holló mint vezér, elöl repült. Árgyélus megkapta a tizenharmadik hollónak a lábát, s felkiáltott:
- Megvagy, tolvaj!
De midőn rátekintett, hát látja, hogy karja közt gyönyörű szép lány fekszik, arany fürtjei eltakarják szép fehér vállát.
- Ki vagy te, szép tolvaj? - kérdi a királyfi.
- Soha többé el nem eresztelek!
- Én Tündérszép Ilona vagyok - mondta a szép lány -, ezek a hollók pedig a lánypajtásaim. Mulatságból minden este iderepülünk, hogy a sok aranyalmákat leszedjük. De nálad nem maradhatok, pedig megvallom hogy te vagy, akit soha felejtenem nem lehet, mert csak téged szeretlek!
- Maradj nálam - kérte Árgyélus.
- Nem maradhatok - felelte Tündérszép Ilona -, de megígérem, hogy ezentúl mindennap el fogok jönni, de az almákat többé el nem viszem. Légy mindig itt, ha látni akarsz!
Ezzel nagy robajjal elrepült a tizenhárom holló.
Másnap az egész udvar nagy csodálkozására az aranyalmák mind meg voltak. A király homlokon csókolta a fiát. Árgyélus csak azt kérte az apjától, engedje meg, hogy tovább is őrizhesse az almafát.
Ki is ment minden éjjel Árgyélus királyfi őrködni, hogy láthassa Tündérszép Ilonát.
De volt a király udvarában egy Vénbanya, aki Árgyélus királyfit nagyon szemmel tartotta.
A király is kezdett kíváncsi lenni, mi lehet az oka hogy Árgyélus annyira szeret az almafánál őrködni. Magához szólította hát a Vénbanyát, és így szólt hozzá:
- Látom, hogy Árgyélus királyfit te szemmel tartod. Vigyázd meg egyszer, mikor az almafánál őrködik!
A Vénbanya úgy tett. Mikor Árgyélus az almafához ment őrködni a Vénbanya a bokrok mögé bújt. Másnap korán reggel már jelentette a királynak:
- Meglestem Árgyélus királyfit. Gyönyörűséges aranyhajú lánnyal láttam az almafa alatt ülni; holló képében jött az almafára, úgy lett belőle aranyhajú lány.
- Hazudsz, Vénbanya! - mondta a király.
- Nem igaz!
- De úgy van az, felséges uram.
Ha kell, holnap jelet is hozok arról hogy igazam van.
Másnap este Árgyélus és Tündérszép Ilona megint egymással mulattak. Maguk sem tudták, hogyan történt, mélyen elaludtak mind a ketten.
Ekkor előcsúszott a Vénbanya, és egy aranyfürtöt levágott Tündérszép Ilona hajából, azután lassan elment.
Felébredt tündérszép Ilona, sírni, jajgatni kezdett, felébredt erre Árgyélus is.
- Mi bajod van, kedvesem?
- Jaj, Árgyélus, élj boldogul, én téged soha többé nem láthatlak, nálad nem maradhatok; a házadban tolvajok laknak, nézd, aranyfürtjeimből egyet levágtak.
Ezzel megölelte Árgyélust, ujjáról egy gyűrűt vett le, és Árgyéluséra húzta.
- Neked adom - mondta -, erről akárhol megismerlek.
Ezzel összecsapta kezét, hollóvá változott és elrepült.
Másnap reggel a Vénbanya megmutatta az aranyfürtöt a királynak. Nagyon csodálkozott a király, és tüstént magához hívatta Árgyélus királyfit.
- Édes fiam, testvéreidet már mind kiházasítottam, megjött az hogy téged is megházasítsalak; gazdag királylányt kerestem számodra, azt hiszem, nem lesz ellenvetésed.
- Kedves atyám, én meg fogok házasodni, de csak úgy, ha én választok magamnak feleséget. Már találtam is. Tündérszép Ilona lesz a feleségem!
A királynak nem tetszett a felelet, de bármint akarta is lebeszélni Árgyélust a kívánságáról, az nem engedett. Kardot kötött az oldalára, és elment hogy Tündérszép Ilonát megkeresse.
Az egész udvar gyászba borult utána.
Már majdnem az egész világot összejárta Árgyélus, de Tündérszép Ilonának még a nyomára sem talált.
Egyszer egy kis házhoz jutott, a házban egy vén anyóra talált. Illendően köszöntötte.
A vén anyó széken ült, csodálkozva kérdezte Árgyélust:
- Hol jársz erre, ahol a madár se jár?
- Öreganyám - mondta Árgyélus -, nem tudná nekem megmondani merre lakik Tündérszép Ilona?
- Nem biz én, édes fiam, de talán ha hazajön az uram, a Nap, mindenüvé odasüt, az talán meg tudja mondani. De bújj el, mert meglát, felfal!
Erre elbújt Árgyélus.
Hazajött a Nap, belép a szobába, mindjárt kezdte:
- Pfű, pfű, anyó, emberhús, büdös!
Erre kimászott az ágy alól Árgyélus, s köszöntötte a Napot.
- Szerencséd, hogy szépen köszöntöttél - mondta a Nap -, másként felfaltalak volna!
Tündérszép Ilonáról nem tudok semmit, de talán Hold bátyám tud felőle valamit.
Elment hát Árgyélus oda is. Ott is úgy járt, mint a Napnál. Az a Szélhez utasította.
Oda is eljutott, szépen beköszöntött, és a Széltől is megkérdezte, hogy nem tud-e valamit Tündérszép Ilona felől.
- Én - mondta a Szél - nem tudok semmit, de nem messze tőlem abban az erdőben lakik az Állatkirály, az talán tud valamit.
Ment, mendegélt újra Árgyélus, már egészen beesteledett, úgy, hogy majdnem semmit sem látott, felmászott egy fára, szétnézett, nem lát-e valahol világot. Csakugyan messze távolban észrevett egy kis világocskát, egy szép kastélyból szüremlett. Bekopogott, kinyílott az ajtó, és egy óriás jött elébe, akinek a szeme a homlokán volt.
- Jó estét, felséges király - köszönt Árgyélus -, nem tudnál te nekem Tündérszép Ilonáról valamit mondani, hol lakhat?
- Szerencséd, hogy úgy köszöntöttél, mint illik, másként halálfia lettél volna! Én az Állatkirály vagyok. Tündérszép Ilonáról nem tudok semmit, de talán az állataim közül valamelyik tud felőle valamit.
Ezzel egyet füttyentett, és az egész palota azonnal tele lett mindenféle állattal. Megtette a király a kérdést, de az állatok közül sem tudott senki semmit. Végre is előkullogott egy sánta farkas:
- Én - mondta a sánta farkas - tudok Tündérszép Ilona felől valamit.
A Fekete-tengeren túl lakik, ott törték el a lábamat.
- Nahát, akkor vezesd oda ezt a szegény királyfit - mondta a király.
A sánta farkas azonnal odaállt, hogy Árgyélus üljön rá. Így mentek száz meg száz esztendeig. Egyszer csak letette a farkas Árgyélust.
- Már én tovább nem vihetlek, oda most már magad is eltalálsz, hisz nincs már messzire, csak száz esztendőt kell még menni! - ezzel elbúcsúzott tőle, és elsántikált.
Ment, mendegélt Árgyélus tovább, egyszer csak egy völgyet lát mely három heggyel volt körülvéve.
A völgyben épp három ördög verekedett. Odament hozzájuk, és kérdezte tőlük, miért verekednek.
- Az atyánk meghalt, s maga után ezt a köpönyeget, ostort és a bocskort hagyta. Ez a köpönyeg olyan köpönyeg, hogyha magadra veszed, és aztán a bocskort a lábadra húzod, és ezzel az ostorral egyet csattantasz, és azt mondod: "Hipp-hopp! Ott legyek, ahol akarok" ott vagy azonnal; ezen nem tudunk mi megegyezni. Nem tudjuk, kire mi jusson.
- No - mondta Árgyélus -, ha csak az a baj, majd elosztom én köztetek; hanem egyik hágjon fel erre a hegyre, a másik arra, a harmadik meg amarra!
Az ördögök felmentek a hegyre. Árgyélus pedig felvette magára a köpönyeget és a bocskort, az ostorral egyet csattintott, és azt mondta: "Hipp-hopp! Ott legyek, ahol akarok, legyek azonnal Tündérszép Ilonánál!"
Azonnal egy kristálytiszta palota előtt termett.
Éppen kitekintett az ablakon Tündérszép Ilona egyik játszótársa, meg ismerte Árgyélust, beszaladt hangosan Tündérszép Ilonához:
- Itt jön Árgyélus!
Tündérszép Ilona azt hitte, hogy csak játszanak vele, pofon vágta a lánypajtását.
De jött a másik, a harmadik, a negyedik, a tizenegyedik, de úgy jártak mind a tizenegyen, mint az első.
Árgyélus bekopogott az ajtón. Egy öregasszony jött ajtót nyitni. Nagy csodálkozással nézett Árgyélusra. Aztán a csodálkozása nagy örömmé változott.
- Jaj, de jó, hogy itt vagy, Árgyélus, legalább megszabadítod a királykisasszonyunkat!
Most nem lehetsz vele, csak éjféltájban,
mert csak akkor járhat szabadon. Akkor, ha te háromszor megcsókolod, a Varázslónak nem lesz több hatalma rajta. Most éppen jókor jöttél,
mert nincs itthon, másként halálfia lennél.
- Nem félek én tőle sem - mondta Árgyélus -, megvívok én vele!
Az öregasszony behívta Árgyélust, selyemágyat vetett neki, pompás vacsorát készített számára, aztán azt mondta:
- Minden-éjjel eljön ide Tündérszép Ilona, ne aludj el!
De az öregasszony gonosz boszorkány volt.
Volt egy sípja, melyet ha megfújt, akit akart, elaltatott vele. Most is kihúzta a sípot, elfordult és sípolt, és attól Árgyélus úgy elaludt, hogy azt sem tudta, hogy a világon volt-e valaha. Éjféltájban eljött Tündérszép Ilona, meglátta a kedvesét, és felkiáltott:
- Ébredj fel, kedvesem! Ha háromszor megcsókolsz, megszabadulok a varázslattól.
De Árgyélus nem ébredt fel. Reggel azt mondja a vén banya:
- Itt volt Tündérszép Ilona, de te aludtál, mint a bunda.
Másnap is úgy történt, harmadnap is.
De egyszer, amint a Vénboszorkány elbóbiskolt, Árgyélus meglátta a nyakán a sípot. Leoldotta,
és kíváncsiságból belefújt.
Hát látja ám, hogy az egész cselédség elaludt tőle. Ekkor tért észre, hogy azért aludt ő is olyan mélyen, mikor a vén banya sípolt. Most a maga nyakára akasztotta a sípot, és valahányszor a Boszorkány fel akart ébredni, ő mindannyiszor sípolt egyet. Így volt éjfélig.
Ekkor jött Tündérszép Ilona. Árgyélus háromszor megcsókolta, és azonnal az egész vár kivilágosodott, minden ajtó felnyílt, a Vénboszorkány elsüllyedt.
De hogy másodszor megcsókolta volna Árgyélus Tündérszép Ilonát, előbb tizenegyszer pofon vágta.
- Ez azért van, mivel te tizenegy játszótársadat pofon vágtad, mikor igazat mondtak.
- Megérdemlem - rebegte Tündérszép Ilona.
Ekkor Árgyélus karjába vette Tündérszép Ilonát, felhúzta a köpönyegét és bocskorát, ostorával egyet csattantott.
- Hipp-hopp! Ott legyek, ahol én akarok, legyek az apám várában!
Azonnal odarepültek egy szempillantás alatt.
Árgyélus hatalmas király lett, Tündérszép Ilona hatalmas tündér; ha meg nem haltak, most is élnek.
A TAVITÜNDÉR
Egyszer valaha régen egy molnár a feleségével. Szerették egymást, boldogan éltek, jól ment a soruk, évről évre gyarapodott a vagyonuk. Hanem a balszerencse többnyire loppal jár, s orvul csap le az emberre. Így történt a molnárral is: egyszerre csak elkezdett apadni a vagyonkája, addig-addig, míg a végén már-már elúszott a malma is, amelyben lakott. Ott tartott a szerencsétlen, hogy napról napra azt várta, mikor verik meg a dobot az udvarán, mikor árverezik el a feje fölül a tetőt.
- Koldusbotra jutunk, mehetünk világgá,
- sóhajtozta sokszor.
Szegény már aludni sem tudott, elvette a sok gond az éjszakai nyugodalmát. Jóformán a szemét sem hunyta le, csak töprengett, emésztette magát, és forgolódott keservesen az ágyában.
Egyszer egy hajnalon már napkelte előtt talpon volt; gondolta, kimegy egy kicsit a szabadba, hátha így könnyíthet valamicskét a szívén. Ide-oda barangolt a környéken, s éppen akkor ért fel a malomgátra, amikor az égen felragyogott az első napsugár.
Abban a pillanatban a molnár mintha valami lágy csobbanást hallott volna a tóban. Meglepődve megfordult: hát egy szép lány emelkedett ki a szeme előtt a vízből; finom, szép kezével összefogta a haját, s ez a sűrű haj kétoldalt leomlott, egész habfehér testét beborította.
"Ez a tó tündére!" - gondolta a molnár, és félelmében moccanni sem mert.
A tavi tündér azonban rámosolygott, lágyan csengő hangon a nevén szólította, és megkérdezte tőle, miért olyan szomorú. A molnár eleinte csak hallgatott, de a tündér addig biztatta, addig bátorította, míg a végén megemberelte magát, és elmondta a búját-baját.
- Azelőtt jómódban éltünk, most meg olyan szegények vagyunk, akár a templom egere!
- Légy nyugodt - mondta a tavi tündér -, gazdagabbá és szerencsésebbé teszlek, mint amilyen valaha is voltál. Ennek fejében csak egyet kell megígérned: azt, hogy nekem adod az első újszülöttet, amelyik a házadban látja meg a napvilágot.
A molnár azt gondolta magában: "Ugyan mi más újszülött lehetne otthon, mint egy kutya- vagy egy macskakölyök!"
Ráállt az alkura, a tündér pedig alámerült a tóba.
A molnár egészen megvigasztalódott, sietett haza a malomba, hogy elújságolja a feleségének, milyen szerencse érte, s hogy véget értek már a rossz napok, letelt a hét szűk esztendő, s megint jólét köszönt rájuk.
Hát amint befordul a kapun, szalad elébe vidáman a szolgálólány, és már messziről lelkendezve kiabálja:
- Molnár uram! Molnár uram! Örvendezzék! Nagy újság van a házban!
- Ugyan mi? - kérdezte a molnár.
- Negyedórája sincs még, hogy a molnárné asszony gyönyörű kisfiú hozott a világra!
A szerencsétlen molnárt mintha villám sújtotta volna. Csak állt, állt szegény feje, és elsötétült előtte a világ. Lám, rászedte az álnok tündér; előre tudta, hogy fia fog születni, és fondorlatosan elcsalta tőle! Leszegett fejjel lépett oda a felesége ágyához.
- Talán nem is örülsz ennek a szép gyereknek? - kérdezte az asszony neheztelve, ahogy meglátta az ura szomorú képét.
Erre a molnár leült az ágya szélére, tenyerébe hajtotta a homlokát, és akadozva, könnyeivel küszködve elmesélte, mi történt vele, mit ígért a tavi tündérnek.
- Mit ér a szerencse, mit ér a gazdagság, ha el kell veszítenem édes egy fiacskámat?! - kesergett. - De hát mit tehetek?
Még aznap eljöttek a rokonok szerencsét kívánni. A molnár nekik is elmondta a dolgot, tőlük is tanácsot kért, de azok csak a vállukat vonogatták, nem tudtak mit mondani, csak azt nézték, hogy minél előbb elbúcsúzhassanak; iparkodtak kifelé, akár egy halottasházból.
A molnárékra pedig jó napok virradtak.
Amihez a gazda hozzákezdett, minden sikerült neki. Konyha-kamra mintha magától telt volna meg, és éjszakánként megfiadzott a ládafiában a pénze. Hamarosan gazdagabb lett, mint valaha.
De akármilyen jómódba jutott is, nem tudott igazán örülni neki. Egyre gyötörte a szívét az ígéret, melyet a tavi tündérnek tett. Valahányszor a tó mellett vitt el az útja, mindig elfogta a félelem, hátha felbukkan a tündér, és figyelmezteti az adósságára. A kisfiúnak pedig a világért sem volt szabad a partnak még csak a tájékára sem mennie.
- Vigyázz - mondogatta neki az apja -, veszedelmes hely az: egyszer csak kinyúlik a vízből egy kéz, és leránt a mélybe!
Nem is ment a fiú soha arrafelé; de a tündér sem mutatkozott többé. A molnár kezdett lassacskán megnyugodni.
Teltek-múltak az évek, a gyerek szép legénykévé serdült, és beállt tanulni egy vadászhoz. Jól kitanulta a mesterségét, derék vadász lett belőle, s a falusi földesúr szívesen a szolgálatába fogadta.
Lakott abban a faluban egy szép, szemrevaló, becsületes leány. Ez nagyon megtetszett a vadásznak. Egyre csak ott sétálgatott az ablaka alatt, aztán egy szép napon beállított hozzá egy nagy csokor virággal, és megkérte a kezét. A lány igent mondott, és hamarosan megülték a lakodalmukat. A földesúr nászajándékul takaros kis házat adott a fiataloknak; s ettől fogva ott éltek boldogan, békességben, szíves szeretetben.
Történt egyszer, hogy a vadász egy szép karcsú őzet vett üldözőbe. A vad kifutott az erdőből a szabad mezőre, de a vadász utána iramodott és lelőtte. Örült neki, mert ritka szép állat volt; nyomban nekiállt, és megnyúzta a késével. Munka közben véres lett a keze; nem akart így beállítani a feleségéhez.
"Még megijedne azt hinné, megvágtam magamat" - gondolta.
Ott volt a közelben a tó, ezüstösen csillogott a tükre, félkörben nádas zöldellt körülötte, elöl pedig szép gyepes parttal lejtett színéig a mező. Odább pedig a malomgátat lehetett látni meg a malom mohos tetejét; de ott hosszú esztendők óta más őrölte a búzát, mert az öreg molnár feleségestül a sírban nyugodott már.
A fiatal vadásznak eszébe sem jutott, hogy ehhez a tóhoz neki hajdanában még csak közelíteni sem volt szabad. Ledobta a vad lenyúzott bőrét a gyepre, beszúrta a földbe a vadászkését, melléje letette a táskáját, s odalépett a vízhez, hogy lemossa a kezét.
Abban a pillanatban, amint az ujját belemártotta, felbukkant a tóból a tündér. Gyöngyöző kacagással megrázta hosszú haját, nedves két karját a vadász nyakára fonta, és olyan gyorsan lerántotta magával a mélybe, hogy a hullámok tüstént összecsaptak felettük.
Nemsokára beesteledett, de a kis falusi házban hiába várta a vadászt a felesége. Minél tovább várt, annál jobban elfogta szívét a szorongás. Ha az ember aggódik valakiért, sok minden megfordul az eszében. Szegény asszony is vissza-visszagondolt most arra, amit az ura mesélt neki téli estéken a gyerekkoráról: a fondorlatos tavi tündérről meg arról, hogy az édesapja sosem engedte a tó közelébe.
Nagy aggodalmában végül is fölkerekedett, és kiment a tóhoz. S ott megtalálta földbe szúrva az ura vadászkését és mellette a vadásztáskát.
Most már nem is kételkedett benne, hogy bekövetkezett a szerencsétlenség: a tavi tündér valóra váltotta a réges-régi ígéretét, és eljött az uráért. Jajgatva, kezét tördelve hívogatta kedvesét, de hiába, nem felelt neki más, csak a gyenge visszhang. Átfutott a tó túlsó partjára, hajlítgatta szerte a sűrű nádat, végigszaladt a malomgáton, s egyre az ura nevét kiabálta, de hasztalanul. Akkor átkozni kezdte a tavi tündért, arra sem jött azonban válasz. A tó tükre meg sem rezzent, csak a félhold bámult rá mozdulatlanul a vízből.
Szegény asszony még futkosott egy ideig reménytelenül a tó körül, hol hangosan kiáltozott, hol csöndesen zokogott; végül kimerült, ereje fogytán a földre hanyatlott és elaludt.
Álmában meredek sziklák közt kúszott fölfelé. Kezét tüske tépte, lábát inda béklyózta, arcát eső verte, hosszú haját heves szél zilálta. Végre felért a tetőre s ott egyszeriben egészen más kép tárult eléje. Az ég kéken ragyogott, a lágy levegő szinte simogatta; szelíd lejtő ereszkedett lefelé, tarka virágos mező zöldellt előtte, s annak a közepén takaros kis kunyhó állt.
Odament a kunyhóhoz, és benyitott. Fehér hajú öregasszony üldögélt benne, és barátságosan feléje bólintott.
Szegény asszony ebben a pillanatban fölébredt.
A nap már fönt állt az égen, körös-körül mosolygott a határ; csak az ő szíve volt tele szomorúsággal. Eltökélte magában, hogy amit álmodott, meg is fogja tenni; nekiindult a nagy hegynek, hátha ott kap valami jó tanácsot, hiszen úgy szerette a férjét, hogy a világ végére is elment volna érte.
Nagy keservesen felkapaszkodott a sziklák közt a meredeken, és fent a tetőn úgy talált mindent, ahogyan álmában látta.
Az öregasszony szívesen fogadta, leültette, és így szólt hozzá:
- Bizonyára valami nagy baj ért, hogy eljöttél hozzám az én magányos kunyhómba.
Az asszony sírva mesélte el neki szomorú történetét.
- Vigasztalódjál meg - mondta az öreg -, majd én segítek rajtad. Itt van egy aranyfésű; várd meg, míg telihold lesz, akkor menj ki a tóhoz, ülj le a partján, és fésüld meg vele hosszú fekete hajadat. Mikor elkészültél, tedd a fésűt a partra, meglásd, mi történik.
Az asszony hazament, de bizony nagyon lassan telt az idő teliholdig. Végre aztán feljött a fényes korong az égre. Az asszony kiment a tóhoz, leült a parton, fésülni kezdte hosszú fekete haját az aranyfésűvel; mikor elkészült, letette a fésűt a partra. Nem sokat kellett várnia: zúgni kezdett a víz, majd egy hatalmas hullám tornyosult fel, kicsapott a partra, és elragadta a fésűt. Abban a percben, ahogy a fésű elsüllyedt, kettévált a víz, és a vadász feje a tó tükre fölé emelkedett. Egy árva szót sem szólt, csak szomorúan ránézett a feleségére. Azon nyomban előzúdult egy második hullám, és elborította. Aztán ismét elnyugodott minden; a tó megint olyan sima volt, mint annak előtte, csak a telihold ábrázata csillogott a színén.
Szegény asszony szomorúan tért haza, de aznap éjszaka újra látta álmában az öregasszony kunyhóját. Másnap reggel ismét útra kelt, s elpanaszolta búját-baját a bölcs vénségnek. Az egy aranyfurulyát adott neki, és azt mondta:
- Várd meg amíg fölkel a telihold, akkor fogd a furulyát, ülj ki a partra, és fújj el rajta egy kis nótát: aztán ha vége a dalocskának, tedd le a furulyát a partra, meglásd, mi történik.
Az asszony megint szóról szóra megfogadta az öregasszony tanácsát. Alig tette le a furulyát a fövenyre, zúgni-búgni kezdett a tó, egy hatalmas hullám csapott ki a partra, és elragadta a furulyát. A következő szempillantásban kettévált a víz, és megjelent a vadász, de már nemcsak a feje, hanem derékig az egész ember. Epekedve tárta ki karját a felesége felé, de hiába, ismét feltornyosult egy második hullám, és magával sodorta a mélybe.
"Jaj, mit érek vele - sóhajtott a szegény asszony -, ha csak megpillantom az én édes-kedvesemet, de mindjárt el is veszítem!"
Szívét megint elöntötte a bánat, de álmában harmadszor is megjelent az anyóka kunyhója. S ő harmadnap reggel újból útnak indult. A bölcs vénség most egy aranyrokkát adott neki, megvigasztalta, és azt mondta:
- Még nem tettünk meg mindent, amit lehet. Várd meg, míg a telihold feljön, akkor fogd a rokkádat, ülj ki vele a partra, fond tele a csévét; ha elkészültél, tedd a rokkát a víz közelébe, meglásd, mi történik.
Az asszony megint rendre úgy tett mindent, ahogyan az öregasszony meghagyta neki. Mikor fölkelt a telihold, kiment rokkájával a partra, és szorgalmasan nekilátott a fonásnak, míg a len el nem fogyott és a cséve meg nem dagadt a fonáltól. Aztán letette a partra a rokkát. Abban a percben zúgni kezdett a tó, hevesebben zúgott, mint bármikor addig, egy nagy hullám tornyosult föl rajta, kicsapott a partra és elragadta a rokkát.
S akkor kibukkant a vízből a vadász feje, kiemelkedett egész teste, egy szempillantás alatt a parton termett, megfogta a felesége kezét, s futni kezdett vele.
Hanem mögöttük egyszerre nagy zúgás támadt, a tó tükre tajtékot hányva fölemelkedett, és egy toronymagas hullám kicsapott a mezőre, mint az özönvíz. A menekvők már azt hitték, végük van. A haragos hullám már a sarkukat csapdosta; még egy lépés, és elnyeli őket. Akkor az asszony sikoltva segítségért kiáltott az anyókához. Abban a szempillantásban egyikük levelibékává változott, másikuk kecskebékává. Az áradat átzúdult fölöttük, de nem tudott kárt tenni bennük, csak messze-messze elsodorta őket egymástól.
Mikor a víz visszahúzódott, az öreganyó ismét emberré változtatta őket. Csakhogy egyikük sem tudta, hová lett a párja; idegen emberek közé kerültek, akik még csak hírét sem hallották az ő hazájuknak. Egyik is, másik is nagy völgybe jutott, magas hegyek választották el őket egymástól.
Hogy valahogyan megéljenek, elszegődtek mind a ketten birkapásztornak. Éveken át terelgették a nyájukat mezőről mezőre, és a szívük tele volt bánattal, vágyakozással.
Egyszer aztán megint kitavaszodott, kizsendült a föld, rügyeztek a fák, s ők ismét kihajtották nyájukat a sarjadó mezőre. És valahogyan úgy történt, hogy éppen szemközt terelték egymással a birkáikat, egyikük lefelé a lejtőn, másikuk fölfelé a hegyoldalon.
Egy lankás réten találkoztak. Nem ismerték fel egymást, de nagyon örültek mind a ketten: legalább most már nincsenek olyan egyedül.
Ettől fogva együtt legeltették a nyájukat. Beszélni nemigen beszéltek, de a szívük mintha lassacskán egy kicsit megvigasztalódott volna.
Egy este, éppen telihold volt, s a nyájak már lepihentek, a hajdani vadász elővette a furulyáját, s elfújt rajta egy szép szomorú nótát.
A pásztorlány egyszeriben keserves sírásra fakadt.
- Miért sírsz? - kérdezte a társa.
- Hogyne sírnék, hogyne keseregnék! Hiszen akkor is ilyen szép telihold volt, amikor utoljára fújtam ezt a nótát, és az én édes-kedvesem feje kibukkant a vízből!
Akkor a vadásznak mintha hirtelen hályog esett volna le a szeméről: egyszerre megismerte az ő kedves feleségét.
S ahogy a telihold belevilágított arcába, az asszony is megismerte őt. Megölelték, megcsókolták egymást, és olyan boldogok voltak, úgy örültek a viszontlátásnak, hogy ha akarnám, sem tudnám elmondani. A szó kevés ahhoz; csak a képzelet érhet fel ekkora boldogsághoz.
A csúnya királykisasszonyról és az erős királyfiról...
Az első fejezet
arról szól, hogy mit álmodott egy tündér kicsi fiú és mit mondott az édesanyjának és hogy azután mi történt.
Egyszer volt, hol nem volt, nem is nagyon régen volt, de hogy mikor volt, azt nem mondom meg, nem is nagyon messze, még az Óperenciás-tengeren is innen, de hogy hol és merre, azt nem mondom meg, volt egyszer egy gyönyörű szép kert. Abban a kertben lakott egy tündér kicsi fiú az édesanyjával, de sem a tündér kicsi fiúnak a nevét nem mondom meg, sem az édesanyjáét. Elég az hozzá, hogy ez a tündér kicsi fiú egyszer egy szép pünkösdvasárnap reggel nagy-nagy kacagással ébredt. A rózsalevelek, amikből a tündér kicsi fiú ágya volt vetve, vígan zizegtek alatta és az ég olyan kéken mosolygott, ahogyan még Ő is csak pünkösdvasárnap reggel tud mosolyogni és a fehér bárányfelhőkre kerek képű kis angyalkák könyököltek ki, nagy huncutul nevetgélve.
A tündér kicsi fiú pedig azért ébredt olyan nagy-nagy kacagással, mert valami olyan nagyon szépet álmodott, hogy azt emberi szóval el sem lehet mondani. Hogy mi volt az az álom, arra a tündér kicsi fiú már nem emlékezett, csak annyit tudott, hogy valami olyan nagyon gyönyörű volt, hogy olyat még a tündérgyerekek is csak minden száz esztendőben egyszer szoktak álmodni. Elég az hozzá, hogy a tündér kicsi fiú olyan nagyon boldog volt, ahogy fölébredt, hogy a nagy-nagy boldogság nem fért el a szívében. Azért fölugrott hamar és odaszaladt az édesanyjához. Az édesanyja egy nagy-nagy gesztenyefa tövében ült és a csudahosszú gyönyörűszép aranyhaját fésülte, mert éppen a templomba készült pünkösdi misére. A tündér kicsi fiú odaszaladt és átölelte az édesanyjának a nyakát, és az arcát az édesanyjának a kebléhez szorította és úgy kacagott előbb jó darabig. Aztán elmondta az édesanyjának, hogy ő milyen gyönyörű szépet álmodott és hogy ő milyen nagyon boldog és hogy nagyon szeretné, hogyha valaki másnak is adhatna az ő nagy boldogságából.
Az édesanyja azt felelte a tündér kicsi fiúnak, hogy ő is nagyon örül annak, amit az ő tündér kicsi fia mond, és megengedte neki, hogy elmenjen az emberek közé és boldoggá tegyen egy kisfiút meg egy kisleányt, akik éppen ezen a reggelen születtek.
A tündér kicsi fiú boldogan tapsolt a tündér kicsi két tenyerével és hamar elindult az emberek közé. De előbb elhatározta, hogy azt a két ember-kisgyereket fogja boldoggá tenni, akikre a legboldogtalanabb élet vár. Csakhogy mikor ezt elhatározta, nagyon elkomolyodott, mert hát hogy tudhassa ő azt, hogy melyik az a két ember-kisgyerek, akikre a legnagyobb boldogtalanság vár? De nem sokáig kellett gondolkoznia, mert a tündér kicsi okos eszével hamarosan átlátta, hogy neki is az volna a legnagyobb boldogtalanság, ha nem volna édesanyja. Hát tüstént elhatározta, hogy olyan két ember-kisgyereket fog boldoggá tenni, akiknek nincsen édesanyjuk.
Meg is mondta ezt az édesanyjának és az azt mondta, hogy nagyon okosan gondolta ezt és mindjárt mutatott is neki két ember-házat. Az egyikben éppen most született egy ember-kisfiú, a másikban éppen akkor született egy ember-kisleány. És mind a kettőnek az édesanyja éppen akkor haldoklott nagy keservesen.
A kisfiú a fekete király kisfia volt, a kisleány meg a fehér király kislánya volt.
A tündér kicsi fiú tüstént el is indult hozzájuk.
A második fejezet
arról szól, hogy mit beszélt a tündér kicsi fiú a fekete királynéval.
A fekete király felesége az ágyán feküdt, hófehér párnák között és az arca ebben az órában olyan fehér volt, mint a párnák, mert ez az óra a halál órája volt és a királyné jól tudta ezt. A homlokáról apró gyöngyszemek módjára pergett a veríték, és a két keze mozdulatlanul összekulcsolva hevert a takarón, mintha hideg és átlátszó fehér márványból lettek volna. De a két kárbunkulus szeme szüntelenül csillogott és szüntelenül egy helyre nézett. Azon a helyen állott a dajka és karjaiban tartotta a most született kisfiút, úgy, hogy az arca a királyné felé volt fordítva.
A szegény királyné szemében pedig olyan könnyek csillogtak, amik örömet is csillogtak, meg szomorúságot is, de mégis inkább szomorúságot. Mert a királyné örült is a kisfiának, meg szomorú is volt, hogy éppen most meg kell halnia, amikor örülhetne neki; de mégis inkább szomorú volt, ha ránézett a kisfiára. Mert a kicsi királyfi olyan véznácska, gyenge kis jószág volt, hogy bizony megsajnálta, aki ránézett. Icike-picike vékonyka kis csontjai szinte zörögtek az ember szeme alatt, soványka lábacskáin, ösztövér karocskáin volt is holmi hitványka gyereki hús, meg nem is. Bizony hogy mintha csak hálni járt volna a lélek szegénykébe. Az édesapja, a fekete király nem is tudott ránézni. Félrefordította a fejét és kiment a szobából.
A szegény királyné csak nézte, nézte az ő véréből való idétlen kis jószágot és azt mondta magában, hogy a jó Isten nagyon keményen megverte őt és hogy ő nagyon boldogtalan.
Éppen, amikor ezt mondta, akkor ért oda az ágya mellé a tündér kicsi fiú. Az ablakon át röppent be a szobába, amint a tündérek szoktak és láthatatlanul, amint a tündérek szoktak, odaült az ágy szélére. Tündér létére jól megértette, amit a királyné magában mondott és nagyon megsajnálta a szegény királynét, És akkor azt cselekedte, hogy megfogta szegénynek a kezét és megsimogatta a homlokát és megcsókolta az arcát és akkor már a királyné látta őt, de más senki sem láthatta, mert a tündérek ezt így szokták.
És a tündér kicsi fiú elkezdte vigasztalni a királynét és megmondta neki, hogy ne legyen szomorú, mert aki meghal, annak jó és hogy azért se legyen szomorú, hogy mi lesz a kicsi fiával, mert ime, ő éppen csak azért jött, hogy boldoggá tegye a szegény ember kisfiát, hogy ha már nem lesz édesanyja, hát legalább más boldogsága legyen. És közben mindig simogatta a szegény királyné kezét és arcát és úgy tett vele, mint ahogyan ő vele szokott az ő tündér édesanyja, És a szegény királyné egy kicsit meg is vigasztalódott. És egy nagyot sóhajtott.
A tündér kicsi fiú megkérdezte, hogy miért sóhajt és mi fáj neki.
A szegény királyné pedig megmondta, hogy mindennel meg volna békülve és már megnyugodott a jó Isten akaratán és már nem is kívánna meg nem halni, csak az az egy fáj neki legjobban, hogy ilyen hitványka, gyenge árvát kell itthagynia, ezen a mostoha világon. Ha legalább erős, derék gyermek volna, akkor még ő meg tudna vigasztalódni, de most, hogy ilyen nyomorultacska szegény, hát nagyon keserves neki elszenvednie a halált, mert lám az Isten nem könyörül meg rajta.
A tündér kicsi fiú nagyon kérte a királynét, hogy egy cseppet se búsuljon ezen, mert lám ő éppen azért van itt, hogy segítsen az ő szükségén és teljesítse az óhajtását. Hiszen az ő tündér édesanyja megengedte neki, hogy boldoggá tehesse a király-kisfiút, És ő megígéri a királynénak, hogy az ő fia a legerősebb ember lesz az egész világon. Effelől legyen nyugodt a királyné, mert a tündérek teljesíteni szokták, amit megígérnek, és lássa be, hogy a jó Isten megkönyörült rajta.
És mikor a tündér kicsi fiú ezt mondta, akkor a szegény királyné arcára rámelegedett egy édességes szép mosolygás és a keze megszorította a tündér kicsi fiú kezét és a szeme megcsókolta a kicsi fiát és egy csendes boldogságosat sóhajtott és meghalt.
A tündér kicsi fiú pedig megcsókolta a halott királynét és szép csendesen kihúzta a kezéből a kezét és láthatatlanul, amint a tündérek szoktak, eltávozott.
A harmadik fejezet
arról szól, hogy hogyan járt a tündér kicsi fiú a fehér királynénál.
Mikor a tündér kicsi fiú odaért a fehér király várához, a fehér király felesége ott feküdt a halálos ágyán és az arca fekete árnyékos volt a szomorúságtól. Az ő szomorúságának pedig az ő imént született kis leánykája volt az oka. Az ablakon le volt eresztve a függöny, mert a királyné nem akarta, hogy világos legyen, mert nem akarta látni az ő kisleánykáját.
Az ágy mellett ott ült a király és az ölében tartotta a most született kicsi leánykát és körülötte ott állottak a többi királygyerekek, három fiú és három leány és olyan sugárzó szépek voltak mindvalamennyien, hogy a napra lehetett nézni, de őrájuk nem. A sötét szobában szinte világított az arcuk, mint a jóságos pitymallati napvilág. És úgy hasonlítottak egymáshoz, mint csillag a csillaghoz.
Csak a most született kicsi leányka nem hasonlított a testvéreire. Szegény ártatlan jószágocska rút volt, olyan rút, amilyen szépek a bátyjai, nénjei: A szeme olyan volt, mint a víz, a haja, ahol ugyan volt, mint a száraz kóc, a két karocskája, mint két vézna pálcika, a két kicsi lába két vékony sarlócska és az egész testecskéje szürke volt, mint a kihűlt hamu. Ezért nem tudott ránézni a királyné és ezért emésztette magát a halálos ágyán. És ha az édesanyja nem tudott ránézni, hát mások még úgy se tudtak. Dajkát nem lehetett kapni hozzá, a cselédek elfordították az arcukat, ha bejöttek a szobába, a testvérei behányták a szemüket, ha a közelébe értek. Csak az öreg király nem irtózott tőle. Ő ringatta a bölcsőben, ő dajkálta, ápolta a kislányát, úgy elbecézte, úgy elcsókolgatta, mintha nem is lett volna a világ rútja. Most is az ő ölében aludt a szegény kicsi jószág. A király pedig az egyik kezével magához szorította az alvó kislányt, a másikkal meg a felesége kezét szorongatta és nagyon szerette mind a kettőjüket, pedig nagyon fájt neki, hogy a felesége még a halálos ágyán is félrefordítja a fejét és nem akarja látni a kisleányát.
Nagyon fájt a szegény királynak ez a dolog és amint ott ült a felesége kezét fogva és a kicsi lányát ringatva, azt gondolta magában:
- Istenem, Istenem, bárcsak szép volna ez az én kicsi leánykám! Bárcsak olyan szép volna, mint a többi testvérei. Vagy még szebb volna őnáluk is. Bárcsak szebb volna minden halandó embernél!
A királyné pedig ezalatt azt gondolta magában:
- Három fiam volt és három leányom és olyan szépek voltak mind valamennyien, mint a szép nap és minden ember megcsodálta őket. És most ez a legutolsó íme minő rút és megkeseríti a halálomat. Ó bárcsak erre is büszke lehetnék. Ó bárcsak ez lenne a legszebb valamennyiük közt! Bárcsak szebb lenne minden embernél! Akkor szívesen halnék meg.
Éppen ebben a pillanatban röppent be a leeresztett ablakfüggönyön át láthatatlanul a tündér kicsi fiú. A tündérek szokása szerint egyszerre tudott mindent és megértette azt is, amit a király és a királyné egyszerre gondoltak. És akkor egyszerre megmutatta magát a királynak és a királynénak is (tehette, mert a tündér édesanyja megengedte neki ezen a napon) és ezt mondta nekik:
- Legyen úgy, amint kívántátok. A ti kicsi leányotok a legszebb lesz minden halandók között. Nyugodjatok meg és legyetek boldogok.
És mikor ezt mondta, akkor a király egyszerre nagy-nagy örömet érzett a szívében és lehajtotta a fejét és megcsókolta a kis alvó rút leányka arcát. És aztán odahajolt az ágyra és meg akarta csókolni a felesége arcát is. De a királyné abban a pillanatban már meg volt halva és az arcán olyan boldogság ragyogott, amilyen emberek arcán nem szokott, amilyen csak az olyanok arcán ragyog, akik pünkösd napján és nagyon boldogan halnak meg.
A tündér kicsi fiú pedig örvendezve szállott vissza az édesanyjához és elmesélte neki hogy miket cselekedett az emberek között.
A negyedik fejezet
arról szól, hogy mi lett a fekete király fiából.
Telt-múlt az idő és a fekete király fia is nőtt, növekedett erősödött lassan-lassan. No, ha erősödött, hát nagyon csendesen erősödhetett, a tündér jósága nehezen akart fogni rajta, mert jó darabig nem látszott rajta semmi aféle. Mikor más gyerek már ide-oda kapkodott a kis karjával mindenféle csillogó holmi után, ő még csak ült a dajkája karján és nézett maga elé nagy okosan, de meg nem mozdult volna egy világért: mintha meg se tudná emelni a karját. Mikor más ember fia már szaladgált erre is, arra is, szobában, udvaron, ő még csak álldogált a falhoz lapulva, vagy egy széknek a lábába fogódzkodva, rogyadozva, mintha nem bírná el a lába. Hej, siránkozott is sokat rajta a fekete király.
No, ha siránkozott, nem hiába siránkozott, mert ahogy az idő múlt, tellett, iparkodott, lassan-lassan mégiscsak erősödött azért a kicsi királyfi is. És pedig mennél jobban haladt az idő, annál szaporábban izmosodott, kerekedett, vállasodott a királyfi. Különös egy áldás a tündér áldása! Máma elkezdett tapsikolni a kis kezével; holnap körültopogott a szobában, holnapután már az udvaron futkozott naphosszat. Egy nap a csirkékkel futott versenyt, másik nap már a házőrző öreg kutyával birkózott, harmadnapon meg már az ökröket húzta igába az istállóból. Nézett is a király apja nagyokat erre; a csodálatos esetre. Hát még az udvari népek! Mert a tündér kicsi fiút senki fia nem látta, az ígéretét senki ember nem hallotta, csak a királyné, az pedig az Úristen mennyországában boldogkodott immár és senkinek meg nem mondta, amit csak ő tudott. Csoda volt hát mindenki szemében, mikor olyan hirtelen erőre kapni látták a kicsi királyfit.
Hát még ahogy nőtt a királyfi és erősebb kezdett lenni immáron minden korabeli pajtásánál! Mikor iskolába került, az volt a legelső dolga, hogy birokra ugrott a padbeli szomszédjával és mindjárt a legelső nap földhöz verte sorba` mind valamennyi fiút az egész iskolában. No volt is szörnyűködés!
Tetszett a királyfinak nagyon, hogy ő olyan erős, hogy minden gyerek fél tőle, hogy bámulja mindenki, mint valami csodatüneményt és kezdett már büszkélkedni is az erejével. Most már tartott is rá, hogy ő a legerősebb. Akarta is, hogy csodálják az erejéért. Egy nap kapta magát, sorba kihordta félkezével az iskolapadokat az udvarra. Volt is nevetés, öröm, viháncolás a gyerekek közt. Máskor meg, se szó, se beszéd, leemelte a sarkából az iskolaajtót és lefektette szépen a kút mellé a földre. A tanító, mikor jött be leckére, el nem tudta gondolni, hová lehetett az iskola ajtaja. Mert a királyfi, meg a gyerekek olyan csendesek voltak, olyan peckesen ültek a padban, hogy még. A világért el nem árulták volna, hogy ők tudnak valamit. Szerették a királyfit mind, örültek az erejének, nagyokat mulattak az ereje-mutatós huncutságain.
Egy szép reggel szekér állt az iskolaudvaron. A rektor szénáját hozták be vele a rétről, de a szénát már behordták a színbe, csak az üres szekér ácsorgott az udvaron. A gyerekek megörültek neki nagyon, körülugrálták, fölmászkáltak az oldalán, úgy játszottak nagy vígan. Jön a mester a házból, hát mit lát szörnyűséges megrökönyödésére? A szekéren három gyerek; egy a bakon, mintha kocsis volna, pattogtat nagyokat, mintha ostor volna a kezében, a másik az ülés alatt fekszik, mint egy lisztes zsák, a harmadik éppen mászik föl hátulról. A királyfi meg kapja magát, nagyot rikkant, aztán beugrik a kocsi alá, neki a vállát és úgy fölemelinti a kocsit, gyerekestül, mindenestül a hátára, mint annak a rendje.
Húj, a szegény rektor de megijedt! Hogy baja talál lenni a királyfinak és akkor őt vonja számon a király! Hát nem elég az ő baja így is! Elfutotta a mestert a pulykaméreg. Elő a nádpálcát.
- Megállj, bitang nép! Csak megkapjalak! - És szaladt a kocsi felé.
No megszeppentek a gyerekek. Lesz most nemulass! A királyfi nem látta a mestert, mert háttal volt hozzá, csak valami kiáltást hallott és azt tudta, hogy a gyerekek egyszerre elhallgattak. Letette szépen a kocsit és megfordult. Hát jön ám a mester felemelt nádpálcával, egyenesen neki. Mit tegyen most? Ő bizony kapta magát, egyet gondolt, nekiszaladt a mesternek, a fejét a lába közé, úgy fölkapta a nyakába a mestert, hogy az még a nádpálcát is elejtette nagy meglepetésében. Úgy vitte be az iskolába, ott letette szépen a mesterszékbe, aztán szépen, illedelmesen megkövette a huncutságáért. A mester meg mit tehetett egyebet, királyfi volt, nem merte bántani, szépen megbocsátott neki.
Ettől fogva úgy néztek a királyfira a gyerekek, mint valami mesebeli hősre. De az egész város tudta már, hogy milyen erős. Nem is hítták más néven, csak Nagyerejű királyfinak.
Az ötödik fejezet
arról szól, hogy hogyan járt a királyfi az öreg számadóval.
Így nőtt, így növekedett a királyfi egyre, lassan már legénykorba is jutott, már a bajusza is serkedt. És hát már ekkor olyan büszke volt az erejére, hogy mindenkinél erősebb akart lenni. Olyan ember akart lenni, hogy mindent meg tudjon tenni, amit akar.
Mikor kijárta az iskolát, az apja mesterségre akarta adni, hanem ő inkább a juhászok közé kívánkozott. Mert azt gondolta magában, hogy úgyis király lesz, hát mit használ neki, ha meg is tud fejelni egy csizmát, vagy meg is tud zsindelyezni egy házat. A nyáj mellett mégis kint él az ember az Isten szabad ege alatt, sok mindent lát, hall, aminek később hasznát veheti; meg a juhászok közt tudvalevőleg sok okos vén ember van, azoktól sok olyat tanulhat, amit jó tudni egy király embernek. Az édesapja nem akarta elrontani a kedvét, hát így a királyfi a juhászok közé került béresnek. Erősödött is, okosodott is ott szépen.
A juhászok nagyon megbecsülték a nagy ereje miatt, csudálták is, irigyelték is érte nagyon, mondogatta is hol egyik, hol másik, hogy mit nem adna érte, ha ő olyan erős lehetne. Csak egy öreg számadó volt a nyájnál, a legöregebb mindnyájuk közt, lehetett tán százesztendős is, hát ez az egy nem szólt soha egy bámuló, vagy dicsérő szót se a királyfinak. Csak ült az öreg a subájában, ha ilyesmiről volt szó és hallgatott. Pedig a királyfi ezt az öreget szerette legjobbra és azt szerette volna, ha ő dicsérte volna meg az erejét. Mindenféle nagyerejű dolgokat olyankor cselekedett főképpen, mikor az öreg is látta, hogy hátha mond neki vagy egy jó szót, hátha megcsodálja egyszer ő is. Hanem az öreg csak hallgatott egyre.
Egy éjszaka farkas járt a nyáj közt. A közeli erdőből kilopódzott és elvitt két bárányt. Másnap éjjel a királyfi lesbe állt és várta a farkast. Éjféltájban jött is. A királyfi látta jönni, nem is várta meg, hanem elibe szaladt. A farkas megfordult, elszaladt. A királyfi utána. Jóinú farkas volt, győzte a versenyfutást. A királyfi se engedett. Kergette a farkast, hajnalig, körbe az erdőben. Pitymallatra megint kiértek az erdőből, ki a legelőre. A juhászok mind látták a farkast elöl, a királyfit a sarkában. Végre elfáradt a farkas, látta, hogy itt nincs mit tenni, szembefordult a királyfinak és ráugrott nagy véres csattogó foggal. A királyfi megvárta az ugrást, elibe nyújtotta a karját, megkapta a farkast a torkánál és megfojtotta puszta kézzel. Azzal odavitte a többiekhez és odahajította elibük a dögöt.
A juhászok nem győztek álmélkodni, nem győzték dicsérni a királyfi nagy erejét. Csak az öreg számadó hallgatott. A királyfi nem állhatta tovább, megkérdezte az öreget.
- Hát kend, bátya, nem szól egy szót se? Kend tán azt hiszi, nem kell valami nagy erő megfojtani a farkast?
Az öreg rántott egyet a subáján, köhentett egyet.
- Ühüm - mondta. - Ahhoz hát kell. De tudok én valamit, amihez még nagyobb erő kellene.
A királyfi gúnyosan nevetett, úgy kérdezte meg, hogy ugyan mi lehet az. Az öreg azt mondta csendesen:
- Hát megfojtani a farkast, ahhoz csak nagy erő kell. Hanem visszaadni neki az életét, ha már meg van fojtva, az még nagyobb erő volna.
A királyfi erre nem szólt semmit. Haragos volt nagyon, de nem szólt.
Haragjában otthagyta az öreget, meg a többieket, elment, egyedül vissza az erdőbe. Ott akarta megvárni, ameddig lecsillapodik a haragja.
Amint megy nagy dühösen az erdő szélén, egyszer csak elbotlik egy kiálló gyökérbe. Nagy, erős tölgyfának volt a gyökere, lehetett a tölgyfa olyan vastag, hogy egy ember a két karjával átal nem érte volna. Megmérgeskedett a királyfi, hogy még ez a lelketlen fa is őt haragítja, nekiállt a fának és kirántotta egy szakításra, tövestül, gyökerestül.
Visszanéz a juhászok felé, hogy ugyan látják-e, mit cselekedett, hát ott áll az öreg számadó, szélről és nagyon nézi őtet. És a királyfi egészen biztosan tudta, hogy mit gondol magában az öreg. Azt gondolja magában, hogy a fát kiszakítani, ahhoz kell erő, de ha egyszer ki van tépve, hát akkor visszadugni, úgy, hogy megint megéledjen, az még nagyobb erő volna. És ahogy ezt elgondolta, egyszerre elpárolgott a haragja és átlátta, hogy igazat beszél az öreg, és hogy ő, ha erős is, de nem olyan nagyon erős azért, mint amilyen szeretne lenni, mert lám, ezt, amihez nagyobb erő kellene, nem tudja megcselekedni. Hát ilyen nagy híja van az erejének.
Már pedig ő azt akarja, hogy ne legyen híja az ő erejének. Hogy mindent meg tudjon cselekedni, amit akar. Azt kellene hát megtudni valahogyan, hogy hogyan tehetne szert olyan nagy erőre! És hát biztos dolog, hogy kell lenni olyan okos embernek is, aki ezt meg tudja mondani. Lám az öreg számadó igen okos egy öregember. Azt már meg tudta mondani neki, hogy az ő erejének híja van! De hát az öreg se lehet a legokosabb ember a világon, kell még lenni nálánál is okosabbnak, aki azt is meg tudja mondani, hogyan lehet olyan erőre jutni, hogy ne legyen híja. Hát ezt az embert kell őneki megkeresnie, ha addig él is!
Azzal a királyfi egyet gondolt, vissza se ment többet se a juhászokhoz, se az édesapjához, hanem elindult tüstént világgá, hogy olyan nagy erőre tehessen szert, amelyiknek nincsen híja.
A hatodik fejezet
arról szól, hogy mi lett a fehér király leányából.
Telt-múlt az idő, növekedett, erősödött a fehér király leánykája is. Hanem azt meg kell adni, hogy az idő sietett jobban. Nőtt, nőtt hiszen a kicsi királykisasszony, de csak nem akart meglátszani rajta. Eleinte csak akkora volt, mint az öklöm, lassan-lassan megnőtt akkorára, mint egy kicsike kis cica, utóbb aztán, hogy múltak az évek, olyan nagyra kerekedett, mint egy gyenge kis bárány. No de, ha lett is nagyobb, mint öklömnyi korában, szebb azért csak nem lett. Szegény apja, szegény öreg király, ha ránézett, könnybe borult a két szeme. Más hiszen nem is nagyon nézett rá. A bátyjai, meg a nénjei jártak a dolguk után, az öregebbek konyhán, udvaron, földeken hol foglalatoskodtak, a kisebbek iskolába jártak, kisebb gondjuk is nagyobb volt, minthogy a kicsi húgocskájukkal gondoltak volna. De hiszen jobban is szerette a kicsi királykisasszony, ha rá se néztek, mert lám, ha észrevették, nem volt köszönet benne. A nagyok, ha elmentek mellette, hátbavágták az öklükkel, a kicsik a nyelvüket öltötték rá: ,,Te varangyos béka! Te világcsúfja! Te idétlen!`` - mást nem hallott naphosszat.
Ha így bántak vele a testvérei, mit várhatott az idegenektől? Cselédek, szobaleányok, mindenféle udvari frájok tettek-vettek körülötte, ha mit muszáj volt, de csak úgy ímmel-ámmal, azt is ameddig a király szeme rajtuk. Alig húzta ki a lábát a király a házból, mindjárt rosszra fordult a szegény kicsi királykisasszony sora. Olyankor kapott is enni, meg nem is. Ha kikopott a ruhácskája könyöke szegénynek, hétszám hordhatta rongyosan, míg a szemébe tűnt valamelyik kényes udvari lyánynak.
Nem szerette a szegény kicsi királykisasszonyt senki a világon, csak az édesapja. Hanem ez az egy aztán olyan nagyon szerette, hogy ha az egész világ összefogott volna, hát mind együtt sem tudták volna szeretni félolyan nagyon sem. Ha mi szabad ideje fölmaradt az ország dolga után, mindég csak vele volt. Ameddig kicsi volt, dajkálta, becézte, térdére ültette, járni tanította, ha mosolygott a kicsi, ő még jobban mosolygott, ha ugrált, tapsikolt, az ő szíve is ugrált örömében. Utóbb vett neki fekete palatáblát, hegyes palavesszőt, cifra ábécé-könyvet, olvasni, írni tanította. Olyat a kislány nem kérdezhetett, hogy az öreg király ne győzte volna felelettel. Pedig okos volt a kislány, annyi mindent el tudott kérdezni, hogy tíz kántornak elfogyott volna a türelme belé, de nem az öreg királyé.
Volt a királynak egy gyönyörűséges szép nagy kertje, ott szeretett legjobban sétálgatni a kicsi királykisasszonnyal. Szerette a kertet a kicsi királykisasszony, azt gondolta magában, hogy ennél a kertnél még a Paradicsomkert is csak egy kicsivel lehet szebb. Volt abban minden, amit szem-száj kívánhat. Tiszta ezüstpatak szaladt végig a közepén, gyönyörűség volt inni belőle. Itt szeretett legjobban a királykisasszony. Szaladgált a gyepen, szakította az almát, ravasz tüske közül szedte a szedret, heverészett barátságos bokor árnyékában. Máskor meg leült egy nagy kőre a patak mellett, úgy nézte a tarka, kerek kavicsokat a vízben. Vagy gödröt ásott aprócska két kezével a patak medrében és megvárta, míg kitisztul a fölzavarodott víz, azután mutatta az édesapjának, hogy forrást ásott és úgy ittak tenyérből mind a ketten. De mégis legjobban szerettek mind a ketten sétálni a nagy gesztenyefák alatt. Az öreg király nagy, puha, öreg markába fogta a kislánya kezét és úgy sétáltak kézenfogva. Nagy szíve volt az öreg királynak és tele volt a szíve jósággal és bölcsességgel. Puha, okos szóval azt a sok jóságot, bölcsességet átalöntötte a kicsi lánya szívébe. Nőtt, melegedett, szépült a kicsi királykisasszony lelke, csak kívülről nem akart szépülni.
Telt-múlt az idő, egyszer csak iskolába került a kicsi királykisasszony. Nehezen búcsúzott el az édesapjától az első reggel, még nehezebben ment közéje a sok idegen gyereknek. Olyan félve, olyan húzódozva, olyan csúnyán nézett rá mind, mint ahogy varangyosbékára szoktak a gyerekek. Egy kicsi fiú kiöltötte rá a nyelvét, egy kislány, akit mellé ültettek, elhúzódott tőle a padban. Az udvaron, mikor ugráltak, lármáztak a gyerekek, mindenkinek akadt pajtása, csak neki nem. Egyedül ült szegény az udvar zugában, úgy majszolta azt a darabka fekete kenyeret, amit a szakácsné vetett oda neki reggel. Egyszer csak meglát két lépésre maga előtt egy kicsi kis verebet. Áll a veréb, áll, meg nem mozdul, csak néz, néz csendesen.
- Nini - gondolja magában a királykisasszony, ez a kicsi madár nem átall rám nézni. El se húzódik tőlem. Nem is csúfol, mint a többiek. Gyere ide, gyere hozzám, édes kicsi madaram! Azzal a tenyerére tett egy kicsi kenyérmorzsát és kinyújtotta a kezét a veréb felé. A veréb csak áll egy darabig, csak nézi, hajtogatja a fejét, hol föl, hol le, egyszer csak kapja magát és odarepül a kicsi királykisasszony tenyerére, szedegeti a morzsát, néz fel az arcába szép szelíden. A királykisasszony kezdi simogatni, a veréb azt is állja. A szívéhez szorítja, azt is állja. Megcsókolja a fejét, azt is. Jó meleget érzett a szívében a királykisasszony, így aztán eljátszogattak.
- Nekem is mutasd! - Egy kis lány állt a királykisasszony előtt, halvány képű, szakadt ruhájú, olyan kicsi-kicsi, hogy még őnála is kisebb. Az mondta ezt és nézett hozzá kérőn, nagyon szépen.
- Fogd, nesze! - és nyújtotta feléje a madarat. A kislány elvette, simogatta, kipirosodott az arca az örömtől. A királykisasszony nézi, látja, hogy hitvány a ruhája, vézna a testecskéje és egyre a kenyeret nézi az ő kezében.
- Éhes vagy? - kérdi a királykisasszony.
- Hát! Mindig éhes vagyok.
- Ne! - és a kezébe nyomta a kenyerét. A kislánynak örült a szeme, úgy harapta a kenyeret. De a másik kezével akkor is a verebet szorongatta a szívéhez.
A második nap három kislány jött oda a királykisasszonyhoz. Aznap fehér kenyere volt és fehér csibemelle és két nevető piros almája. Az édesapja adta vele. A kislányok megették a csibét és az almát és játszottak a királykisasszonnyal.
A királykisasszony azt kérdezte:
- Tik nem féltek tőlem?
- Nem.
- Csúnya vagyok!
- Csúnya vagy, de jó vagy. Gyere játszani.
A harmadik nap mind a gyerekek hívták játszani a királykisasszonyt. A negyedik nap is. Az ötödik nap is.
A hatodik nap egy fiú hátba vágta és azt mondta neki:
- Te boszorkák királynéja!
És mindnyájan kinevették. A királykisasszony majdnem sírva fakadt, de azért még sem sírt. És csak azért is tovább játszott.
És azután is mindig sokat játszott és sokszor volt sírhatnékja. Nagyon szerette a gyerekeket és azok is szerették őt, de azért nem engedték elfelejtenie, hogy ő a csúnya királykisasszony.
A hetedik fejezet
arról szól, hogy miért ment világgá a királykisasszony.
Addig-addig, hogy múltak az évek, hogy eljárt az idő a fehér király feje fölött is. Egyre erőtlenedett, egyre gyöngült. Egy szép este, ahogy a kertben sétáltak, azt mondja a király a kis leányának:
- Bizony, édes lányom, én lassan megöregedtem, maholnap itt hagyom ezt az árnyékvilágot. Mi lesz belőled, ha én meghalok, édes virágszálam, ezen a mostoha világon?
A királykisasszonynak nagyon elszorult a torka erre a beszédre, nem tudott szólni egy szót sem.
- Magad maradsz, édes lányom, én sápadt violám, nem lesz, aki szeressen. Úgy kell annak lenni, hogy anyát adjak neked anyád helyett, apád helyett, aki szeressen, ha én nem leszek.
Akkor ellátta a királykisasszony, hogy az édesapja mostohaanyát akar hozni a házhoz. Elfakadt sírva a királykisasszony azon nyomban és nagy keserves könnyek közt kérte az öreg királyt, hogy ne tegye vele ezt a dolgot.
- Olyan jól elvoltunk eddig így ketten mink, én édes jó királyapám, minek ide közénk egy idegen asszony? Anyám helyett nem lesz anyám, apám helyett sem lesz apám, mostohaanyám lesz, ne tegye ezt velem, én édes jó királyapám!
Az öreg király nem szólt egy szót sem, csak elgondolkozott. Azt gondolta magában, hogy az ő kicsi lánya most nagyon fél a mostohától, de majd ha olyan igazit kap, aki apja-anyja helyett szerető édesanyja lesz, akkor annál nagyobb lesz az öröme.
Nem szólt hát semmit, hanem csak szétnézett a faluban meg az országban, hol találna amolyan jószívű, igazi édesanya-mostohát? Nosza híre is futott hamar az országban meg még a szomszéd országban is (mert királyok amit akarnak, az titok nem maradhat), hogy házasodik a fehér király. Jöttek is a kommendáló asszonyok hetedik határról is, ki ezzel, ki amazzal, mindegyik tudott olyat, aki éppen a királynak való feleség volna. Hanem a király nem hallgatott egyikre se. Mást várt ő.
Egyszer, amint éppen egy nagy katona-parádéról ment hazafelé hatlovas hintóján, egy ház udvaráról csendes beszéd üti meg a fülét, de olyan melegítő hangú, amin az igaz szeretet szokott beszélni.
- Nem bánom én, édes lányom, énvelem akármi lesz is, csak te boldog légy, édes lányom! - Ezt hallotta a király.
Odapillant, s hát egy takarosforma asszony fésüli a gangon egy eladó lánynak a haját. De olyan szép szeretettel fésülte, hogy a szeme csak úgy simogatta a lánya arcát.
- Ez az, akit én keresek! - gondolta a király. - Aki így szeret egyet, az tud szeretni másikát is. Mindjárt rákiáltott a kocsisra, hogy álljon meg, bement a házba és azon helyben megkérte a lányos asszonyt királynénak.
No hiszen nézett az asszony, mikor a király bejött az udvarára; hát még mikor megmondta, hogy mi járatban van. Nosza hamar kezet csapott, ottan tüstént gyűrűt is váltottak. Újborra meg volt a lagzi is. A lányos asszony királyné-asszony lett.
De nem tellett bele három hét se, szegény öreg király már látta, hogy bolondot tett. Mert volt hiszen szeretet a lányos asszony szívében, több is a soknál, de az a nagy-nagy szeretet mind csak a maga lányának szólt, senki másnak. A három királyúrfit meg a három nagyobb királykisasszonyt még csak szívelte maga körül, hanem szegény kis királykisasszonyt sehogy se állhatta. Szegénynek, ha eddig se volt jó dolga, tízszerte gonoszabb lett a sorsa ezután. Alig melegedett meg az új királyasszony a kastélyban, mindjárt elkezdett rendezkedni. Az asztalnál ő ült a főhelyen, mellette jobbról az öreg király, balról az ő lánya. A három királyúrfinak meg a három szép királylánynak a sarokban terítettek egy kis padkán.
A szegény kis királykisasszonynak a cselédekkel kellett ennie. De csak aztán, mert a királyi ebédnél neki kellett felszolgálni, ebéd után elmosni, eltörölni, azután mehetett enni a maradékot, ha ugyan juttattak neki a cselédek abból is. Mert azok se szerették maguk közt a csúnyasága miatt.
Hej, a szegény öreg király de megbánta, amit cselekedett! De sírt, de sóhajtozott, hogy nem hallgatott a lánya szavára. De most már nem tehetett semmit, mert az új asszony erősebb volt nála, nem bírt vele. Szólhatott ő, amit akart, panaszolkodhatott, parancsolhatott is, a gonosz, erős, lányos asszony csak nevetett, csak szidta.
- Mit? Még hogy ezt a csúf varangyos békát az asztalomhoz ültessem? Világ nevetségére! Hogy én többet tisztességes embert az asztalomnál ne láthassak? Kiégne a szemem. Hogy ha jönnek a királyúrfiak leánynézőbe, az első, amit meglátnak, ez a madárijesztő legyen és menten sarkon forduljanak? Abból ugyan semmi sem lesz!
Nem is lett semmi. Az új királyasszony parancsolt, a szegény királykisasszony meghúzta magát; szegény öreg király meg csak hallgatott, csak szenvedett, csak őszült, csak lankadt egyre a sír felé. Már szavát se igen lehetett venni. Már járni se nagyon tudott. Már sétálni is csak szép, napos időben mehetett, akkor is csak bottal járhatott, a lánya vállára nehézkedve.
Egy nap híre járt, hogy a zöld királyfi készül a házhoz lánynézőbe. Nosza a királyné még aznap elküldte a három szép királykisasszonyt a keresztanyjukhoz, hogy láb alatt ne legyenek. A kicsi királykisasszonyt meg kiküldte az aratókkal marokszedőnek, hogy a rútságával el ne riassza a királyfit a háztól.
Nem szívesen ment el szegény hazulról, mert az öreg király aznap reggel éppen nagyon panaszkodott, hogy nem jól érzi magát, nem is tudott felkelni az ágyból. De hiába rimánkodott, a királynénak sodrófa volt a kezében (mert sütött-főzött a vendégre), avval verte ki a házból.
Mit volt mit tenni szegény királykisasszonynak, kiment, nekilátott a dolognak. Dolgozik, dolgozik a forró napon, csorog a verejtéke, úgy elfáradt már, hogy a lábán is alig állt. Hát délben jönnek az asszonyok, hozzák az ebédet az aratóknak. A szegény királykisasszonynak nem hozott senki. Leült szegény egy jószívű vadrózsabokor tövébe legalább pihenni, ott sirdogált, ott búslakodott egymagában. Tépte a szívét a gond, hogy ugyan mit csinálhat most az édesapja?
Hát egyszer odajön egy kaszásnak a felesége.
- Hallod-e te királykisasszony! A királyné ugyan keményen megparancsolta, hogy senki se mondja meg neked, de nem vagyok én pogány, nem állom. Szegény öreg édesapád bizony meghalt máma reggel. Alighogy eljöttél hazulról, megboldogult szegény. A te neved volt a száján akkor is utoljára. De haza ne menj, mert a királyné úgysem ereszt be. Katonákkal állatta körül az egész házat, hogy be ne bocsássanak. Mert, azt mondja, elijed tőled a zöld királyfi, aki leánynézőben van. Mondott-e még valamit az asszony vagy sem, azt már a királykisasszony nem hallotta. Mert ahogy ennyit meghallott, csak beborult előtte a világ. Nagy-nagy sötét keserűség borúlt a szívére. Szeretett volna a vállára borulni valakinek, úgy sírni mindörökké. De hát nem volt senkije. Azért hát nem sírhatott. Csak fölállt, úgy ahogy volt, és csak elindult, maga se tudta, hogy hova, vagy hogy miért, csak elment, neki a nagy világnak, amelyikben őneki nincsen immár senkije.
A nyolcadik fejezet
arról szól, hogy milyen erős volt a királyfi.
Ment, mendegélt a szegény királykisasszony, hetedhét ország ellen, de hogy milyen sokáig ment, azt nem mondom meg. Elég az hozzá, hogy egy szép reggel egy szép folyó partján ébredt. Idáig szegényke mást se tett, csak búsult, kesergett, siránkozott reggeltől estig, estétől reggelig. Ekkorára már úgy elfáradt a nagy keserűségben, hogy azt hitte: ha még tovább is kesereg, hát meghal bele.
Hát ahogy ott ül a folyóvíz mellett és búslakodik nagy búsan, emelkedik ám a szép reggeli nap az égen és a napsugár olyan szépen kezdett táncolni a vízen, hogy a királykisasszony rajta felejtette a szemét azon a nagy-nagy szökdécselő csillogáson. Egy pillanatra még az ő nagy bajáról is elfelejtkezett.
A víz a part mellett sekély volt, látni lehetett a fenekén a tarka szép kavicsokat, ahogy csillogtak azok is a napon. Meg a part is tele volt szép tarka kövekkel. A királykisasszony nem állhatta meg, hogy föl ne vegyen egy párt belőlük. Aztán eszébe jutott, amit az édesapjától tanult és nekiállt békát vetni.
Fürgén csusszant a lapos kerek kő hosszában a vízen, utána a második, a harmadik. A királykisasszony úgy elfelejtette az ő nagy bánatát, hogy még tapsolt is a kezével örömében.
De hogy szám szóba ne öltsem, bujdosott ám a királyfi is éjjel-nappal, amerre a lába vitte. De hogy milyen sokáig járta a világot, azt nem mondom meg. Elég abból annyi, hogy egy szép reggel egy szép mezőn arra ébredt, mintha valaki a nyakában kotorászna. Nagyon álmos volt, mert előtte való nap nagyon megfáradt, hát nem nyitotta ki mindjárt a szemét. Mire fölült és kitörölte a szeméből az álmot, hát látja ám, hogy szalad valaki elfelé őtőle, ki az országútra. Kap a nyakához, s hát rögtön látja, hogy elrabolták a nyakából az édesanyja kis aranykeresztjét, amit aranyláncon viselt a nyakában, amióta szegény édesanyja meghalt és amit oda nem adott volna a fél világért.
No elfogta a pogány fekete harag a királyfit.
- Megállj, bitang rablója! - kiáltott egy olyat, hogy beleremegett az országútja. Uccu, vesd el magad, utána a rablónak. Futott a rabló, ahogy az ina győzte és hát jó lába lehetett, mert bizony akárhogy iparkodott is a királyfi éktelen dühében, alig-alig érte közelebb. De hát a királyfi nem azért volt az erős királyfi, hogy engedjen, hát lassan-lassan mégis csak fogyott köztük a távolság.
A rabló hátra-hátrafordult olykor. Látszott az arcán a setét gonoszság, de látszott a halálos fehér rémület is. Tudta, hogy vége, ha megéri a királyfi.
Hanem ahogy az országút egyet kanyarodott, jött ám egy kocsi szembe. Azon ült egy rongyos ruhás asszony meg egy hatéves forma kislány. És hát nagyon integettek a rabló felé, látszott, hogy őhozzá tartoznak. Nagyot rikkantott a rabló irdatlan örömében és már oda is ért a kocsihoz. Föl a bakra, kezébe a gyeplőt, közéje a lovaknak és már fordult is, már vágtatott is irgalmatlan sebességgel.
Húj, most lett csak mérges a királyfi! Nagyot rikkantott ő is, avval nekiugrott egy nagy vastag tölgyfának, amelyik ott nőtt az út szélén, kirántotta tövestül, megforgatta a feje fölött, aztán utána a kocsinak.
No nem is látta hasznát a rabló a kocsijának, sebesebb lába volt a királyfinak, mint az ő két lovának. Már majdhogynem utolérte őket.
Nézett a rabló jobbra-balra, merre meneküljön, de hiába. Jobbra hegy, balra folyóvíz, nem volt hova futni. A királyfi meg már az inában egészen.
Szegény kicsi lánya, szegény felesége az ülésen hangosan jajveszékelt.
És hát az országút mellett az volt az a folyó, ahol a királykisasszony hajigálta a köveket a vízre. Ott állt a királykisasszony, hallja a jajveszékelést, fölnéz, hát mit lát?
Egy kocsi vágtat az úton, a lovak csúrom víz, megvadulva, szakad az istráng, törik a rúd, fut a két ló, marad a kocsi. Benne három ember és rohan ám nekik egy nagy erős legény, pogány harag tüzel a szemében, forgat a feje fölött, mint valami könnyfa pálcát, vastag tölgyfabunkót és ímhol le is sújt már, menten agyonüti mind a hármat. Halálosan megijedt a szegény királykisasszony, kiesett a kavics a kezéből.
- Jaj! - sikoltott egy nagyot, de olyat, hogy a királyfi is meghallotta.
Hallotta, de nemcsak hallotta, hanem meg is állt. De nemcsak megállt, hanem a bunkóját le is eresztette. Nézett, nézett, előbb a királykisasszonyra, aztán a rablókra. Most látta csak meg az asszonyt meg a gyereket.
- Most ezeket agyonütöttem volna! - gondolta magában. Pedig hát a világért sem akarta volna bántani őket. És pedig tudta, hogy azért mégis agyonütötte volna őket.
A rabló ezalatt már messze járt. A karján cipelte a gyereket, a másik kezével a feleségét húzta maga után.
A királykisasszony sietve jött a királyfi felé. Mikor odaért hozzá, egy nagy csiga mászott előtte az úton. A királykisasszony az édesapjától tanulta, hogy nem szabad eltaposni az állatokat, hát szépen elkerülte a csigát.
A királyfi látta ezt és azt gondolta magában, hogy furcsa egy leány ez, aki elkerüli a csigát. A királykisasszony odaért a királyfihoz és megfogta a kezét
- Köszönöm, hogy nem bántottad őket! - mondta.
- Köszönöm! - mondta a királyfi, de nem tudta, hogy miért mondja. Hanem azért ezt kellett mondania. Aztán hozzátette: - Rabló! Ellopta a keresztemet. Édesanyámtól kaptam, amikor meghalt. Már régen meghalt, mindjárt amikor születtem.
A királykisasszony ezt mondta:
- Az én édesanyám is meghalt, amikor születtem. Az édesapám is meghalt. Énnekem nincsen senkim.
A királyfi azt mondta:
- Árvák vagyunk mind a ketten.
Aztán kézen fogta a királykisasszonyt és úgy indultak tovább.
Alig tettek néhány lépést, odaértek a csigához. A csiga még most is ott mászott az úton. A királyfi lehajolt, fölvette az együgyű csigát és elvitte félre az úttól, a gyepre.
- Mert itt nem lépnek rá - mondta, mikor látta,
