Bejelentés



Csillagszülött

MENÜ










KIRÁLYKÉRDÉS 999-BEN És más Szittya vonatkozások Írta: S. Karakán Elemér S. KARAKÁN ELEMÉR KIRÁLYKÉRDÉS KILENCSZÁZKILENCVENKILENCBEN * KARCOLAT A MAGYAR ELŐIDŐKBŐL 1941 RÁKOSPALOTA ELŐSZÓ Mint fegyelmezett magyar embernek kötelességem kijelenteni, hogy e Karcolatot kizárólag magyar érzelmű magyarok részére írtam, a többinek magam sem ajánlom elolvasásra; először azért, mert nem érti k meg, másodszor azért, mert nem találják meg benne azt, amiért írtam; már pedig cél nélkül írni dőreség, - olvasni pedig együgyűség. A Karcolat elolvasása előtt a tisztelt Olvasók figyelmébe ajánlom a mű végén levő „Ősi kifejezések magyarázatá"-nak átolvasását. Ősrákos, 1941. A SZERZŐ BEVEZETÉS „Apáinktól öröklött dicső hírnevünket szeplőtelenül hagyjuk ivadékainkra !" . . . 899-ben a brentai ütközet előtti pihenőn a Hunniát visszafoglaló őseinknek ez képezte beszédtárgyát; de már évszázadokkal visszamenőleg és ma is ez képezi a teliteljes magyarnak a beszédje tárgyát, ha nincs a társaságában a művelt Nyugatot utánozó jámbor. I. Legelő ménes. Csurgópata környékén legelész vagy háromezer darab másodfű-csikó. Elvétve itt-ott egy-egy elöregedett kanca tarkítja a csikóhad egyöntetűségét éppen úgy, mint ahogyan a ménest őrző fiatal csikósgyerekek között lévő öreg magyar kiválik koránál és tudásánál fogva a reábízott ifjak közül. Hátaslovaik fel nyergelve és kantározva hátuk mögött cövekhez kötve egy sorban állanak, farkukkal csapkodva, lábukkal meg nagyokat dobbantva, hajtják magukról a legyeket. Valamennyi ló: paripa s az öreg magyaréval együtt mintegy tizenhat darab van cövekhez kötve, ami arra enged következtetni, hogy tizenöt ifjú van az öreg magyarra bízva, hogy a szittya tudományokba bevezesse őket. Az ifjak karéjt alkotva ülnek a földre terített cifra szűreiken, nyílvesszőket faragva, háromfelé is figyelnek azonkívül, hogy csillagos kacorjaikkal kezöket meg ne vágják. A ménes minden egyes darabjának legcsekélyebb mozdulataira a csikósok lompos kutyái ügyelnek, minden megmozdulást vékonyhangú ugatással jeleznek. Ifjaink faragás közben oda-odapislantanak hátaslovaikra és figyelnek, nehogy azok kötélbe lépjenek. Ezek mellett rövid időközönként alaposan áttekintik a környéket, hogy nem tartózkodik-e ott idegen, vagy olyan valaki, aki szemet vethetne a ménesre, vagy annak egy részére. Nem mintha más, szolgafajta népektől féltenék, hanem mert restellnék, ha valamely gyanús körülményt az előttük tekintélynek örvendő bölcs tanítómesterük, az öreg magyar, előbb venne észre, mint ők és az öreg figyelmeztetné az ifjakat, nem pedig az ifjak jelentenék azt az öregnek. A ménessel szemben ülő ifjú jelenti, hogy a Dráva Felőli oldalon Felfigyel néhány csikó, mert onnan lovas csapat közeledik; de alig fejezte be mondanivalóját, máris valamennyien ágaskodó paripáikon ültek és jobb tenyereiket szemeik elé tartva, erősen szemlélik a feléjök közeledő ismeretlen lovasokat. Az érkezők kürtrivalgására az öreg magyar adja meg a választ,szintén kürtszóval, mely után lehangoltan mondja: „Ezek is a mi fejedelmünkhöz, Kupa vezérünkhöz jönnek !” Ezzel lassan léptetve elindul az öreg magyar az ismeretlen lovasok elé. Háta mögött az ifjak két sorban felsorakozva léptettek utána, egy pedig a második sor közepette mögött foglalt helyet s léptetett a vezető öreg magyar után. Alig tettek két-három nyíllövésnyi utat, amikor a ménes nagy része egy méncsikó után elindult és az ismeretlen lovasok felé rugtatott. A ménest visszaterelendő, az ifjú magyarok közül kettő a második sor jobbszárnyáról kivált, megelőzte a rugaszkodó ménest és kibontott karikás ostoraikkal nagyokat csördítve, visszaterelte a helyére s a lompos kutyák segítségével az egész ménest együtt tartotta addig, míg a csikósok többi része az idegen lovasokhoz jutott. II. A követség. „Kupa fejedelem még nem vetemedett szolgaságra?” - kérdé az érkező lovasok szószólója az ifjú csikósok előtt lovagoló öreg magyartól. „Nem ám! És nem is vetemedik, mert vére tiszta, apái azt nem fertőzték meg a Fekete-föld lakóinak vérével, úgy mint tették azt mások és sokan fajtánk legelőkelőbbjei közül, aminek következménye, hogy ti már a hetedik követség vagytok, amelyik Somogy ország fejedelmét, Kupa vezérünket keresi Fel nagy ügyben !” Megállt a két csoport, elrugták a kengyelt és amíg az ifjak egy része a jövevény magyarok lovait vette gondozásba, a másik része arról gondoskodott, hogy ételben és italban ne légyen hiány. Két ifjú a hirtelen készített szálláshoz vágtatott, maguk előtt terelvén egy félesztendős bikaborjút, melyet ott leterített, nyakába szíjkötelet akasztott, a szíjkötélbe egy három araszos rudat fűzött úgy, hogy a szíj a rúd közepe táján csavarodott reá s azt addig forgatta, míg a meg Feszült kötél az elterült borjút megfojtotta. E művelet után a két ifjú szétbontotta, kicsontozta az állatot, a feles részeket, inakat, fehér-hártya husokat eltávolította, a használható szép húst pedig vastag szeletekre vágva a megtisztított borjúbőrben elhelyezte, azt szépen összehajtogatta és a szolga-fára akasztotta, miután a húst kellő mennyiségű vízzel felöntötte. A bőr alatt a borjú csontjaiból tüzet rakott, mely lassan, egyenletesen égett és a borjú bőrében levő húst sütötte, mely idő alatt a kellőképpen megfűszerezett, szittyamódon készített eledel kellemes illatot terjesztett a szállás-otthon közepén. Öreg magyarunk vontatott, vékonyhangú kürt jelet hallatott, amelyre rövidesen hasonló válasz érkezett. Türelemre intvén a társaságot, a kürtjel hang irányában eltávozott s akkor érkezett vissza, amikor az eledel már teljesen elkészült. Távolléte alatt a kurjantók vonalát kereste fel s ezek által adta tudtára Somogy-ország fejedelmének, hogy holnap hajnalban Thonuzóba követeinek szószólójával felkeresi „ott-ahol". Öreg magyarunk intett az egyik ifjú csikósnak, kinek azt az utasítást adta, hogy négyen terheljék meg iszákjaikat, térjenek vissza a méneshez, az ott őrködő két ifjú pedig teli tömlővel térjen vissza, hogy Thonuzóba magyarjait illő módon itallal is elláthassák a fejedelem további intézkedéséig. Ezalatt a visszamaradt ifjak kiterítették az eledelt tartalmazó, ropogóssá sült borjú-bőrt, valamenynyien körülülték azt, és lassan, ízletesen ettek anélkül, hogy egymást egy szóval is háborgatták volna. A delelő nap gyönyörűen ragyogtatta sugarait a táplálkozó magyarok csillagos kacorjain, hímes ruháikon, arany csatjaikon és fegyverzetein, valamint a vendég magyarok kipányvázott lovainak, hátok mögé lerakott szerszámcsatjain, zabláin és kengyelein, amelyek - talán felesleges mondanom?! - vert aranyból s nem más hitvány fémből készültek, ősi szittya szokás szerint. Az ünnepélyes déli csendet csak a ménestől érkező két ifjú lovainak vágtatása zavarta meg s ekkor a minden magyar iszákjában hordott s a jelen étkezésnél használt fatányér mellé előkerültek az ugyancsak iszákjaikban hordott és szarvból készült serlegek is, melyek a kacorok eltűnése után elég gyakran kerültek kézbe, miután a falatozás befejezésével a nyekegő tömlő vezette be a társalgást. „Áldás fajtánkra!” - szólott az öreg magyar, magasra emelve ivószaruját. „Úgy légyen!” - hangzott a válasz a vendég magyarok ajkairól, akik jobbjukban magasra emelt ivószaruikat ajkukhoz vivén, azt fenékig ürítették ki oly hirtelen, hogy feltünő az italnak oly gyors kiivása a lassú étkezéssel szemben. „Koppány vérünket több törzs követei is felkeresték” - mondja a vendég magyarok szószólója. „Törzsünk kurjantói három követség jövetelét is jelezték, mi vagyunk a negyedik.” „Jött több is!” - felel az öreg magyar. „Nagy, fekete ügye van fajfánknak. Amióta Árpád dicső fejedelmünk ivadékai, a gömbölyű testű, húsos bokáju hermán lányok elől nem térnek ki, szolgaság vesz erőt legjobbjainkon. Nem mintha nemes fajtánkra hatással volna a hitvány szolganépek vala mely szokása, fegyvere, vagy ereje, de elsenyvesztő utóhatásában annál borzosztóbb az a körülmény, hogy egyes kiválóink csókkal illetik ezen idegenfajú némbereket, akiket atyafiságuk, fajfájuk legszebbjeiből választanak ki, pompával veszik körül, drágaságokkal díszítik fel. Emellett olyan alázatosan hozzák elénk és kinálják fel, hogy mi már csak akkor vesszük észre az esetet, mikor félvér, vagy negyedvér fejedelmek uralnak bennünket, akik képtelenek a helyzetet szittya-módon kihasználni és a harcratermett, erkölcsös és nagytudású, szilaj magyarokat az ősök szellemében dicsően vezérelni. A Fekete-országok silány, szolgai lakói, még isteneiket is barlangokban, bolthajtások alá bújva imádják, mécsvilágnál, mert álnoksághoz szokott, sötétséget kedvelő fajtájuk nem bírja ki a Napfényt, nagy őseink legnagyobbjának világosságot terjesztő sugarait.” „Jól mondád Vérem! Áldás Kupa fejedelemre!” - kiáltott a vendég magyarok egyike. „Úgy legyen!” - rívaltak fel valamennyien s magasra emelt ivószaruikból kihörpintették boraikat, amelyet az ifjak öntöttek azalatt, míg az öreg magyar beszélt. „Egyik őskirályunk: Atilla” - veszi fel újra a beszéd fonalát az öreg magyar – „nagy és dicső dolgokat vitt véghez! A Fekete-országok népeit nagy részben kiirtotta, mert erkölcstelen életmódjuk miatt olyan fertelmes betegségek terjedtek el közöttük, melyek - mint a megtestesült átok - fogamzottak meg hetedíziglen a késő utódokban is. Mágusaival és táltosaival sokszor és hosszasan tanácskozott arról, hogy miként segíthetne ezeken az erkölcstelenségbe süllyedt, züllött népeken, de módot nem talált. Ezért, amikor követei útján tudomására jutott, hogy ezt a züllést mesterségesen idézik elő királyaik és fejedelmeik, Atilla arra határozta el magát, hogy haddal támadja meg Feketeföld népeit és ezen csunya betegségekkel fertőzött vidék lakóit fejedelmestől kiírtja. Mert, mint mondotta, ha az a király, vagy előkelő ember, aki - hitvány népek nyelvén szólva - olyan szerencsés, hogy szolga létére, szolgák felett uralkodhat, mégis képes ennyire szívtelen lenni - csupán azért, hogy népeit ellenállásra képtelenné tegye, - hogy alattvalóit testi és erkölcsi züllésre kényszerítse, az megérdemli a pusztulást.” „De talán már sokat is beszélek s nem szeretnék a vendég véreinknek nem tetsző dolgokat cselekedni. Áldás Thonuzóbára!” „Úgy légyen!” - kiáltanak valamennyien, mely után a követség vezetője szól: „Beszélj tovább Vérem! Beszélj tovább dicső, nagy királyunkról, Atilláról! Annyit ugyan mi is tudunk róla, hogy nagy vitéz volt és az egész világ neki fizetett adót, de hogy annyira nemes szíve lett volna, hogy még az elnyomott ellenségnek is a javát akarta, azt nem tudtuk. Mi pedig szeretnénk mindent tudni dicső, nagy, ős királyunkról!” „Jól van tehát, ha kívánjátok: beszelek. Ide figyelmezzetek! Atilla egy táborba rendelé lófős csapatait, lévén ezek számszerint tízezren. Színtiszta szittyavér valamennyi, kik a többi hadaktól csak abban különböztek, hogy kacagányuk nem párduc, tigris, farkas vagy más elejtett vad bőréből állott, hanem a ló sörényéből, melyet a fejbőrrel együtt nyúztuk le a ló nyakáról és viseltek úgy, hogy a kacagány egyszersmind kalpag is volt. A sörény így a fejtől a hátig, sőt lejjebb is végighúzódott a hún vitéz hátán és a szolga népek, még a hellének is azt hitték, hogy a lófős alakok nem emberek, hanem szörnyetegek s nem ülnek a ló hátán, hanem egy testet képeznek a lóval. Azt hitték, hogy ezek valami természetfölötti erővel bíró szörny-lények, akik szintén a szittyák szolgálatába léptek, a harcban verhetetlenek és mint ilyenekkel, föl sem merték venni a harcot, hanem első látásukra megfutamodtak. Atilla többi csapata is leginkább lovasokból állott, bár voltak gyalogos és műves csapatai is. Ezeket azonban a meghódított és becsületre tanított szolganépek képezték, természetesen szittya lovas-parancsnokok vezetése és felügyelete alatt. A többi harcberendezkedéseit ismeritek, hiszen a mi harcmodorunk is azonos Atilláéval.” „Tehát midőn Atilla elindult a Fekete-föld országainak megrendszabályozására, szembetalálta magát az egész világgal, melynek népeit harcba szólították. Jellemző, hogy ezen idegen fajták tudósai és előkelői Atilla jöttének hírére a templomokban bújtak el, miután azok tornyait teleaggatták füstölt husokkal, kriptáikat pedig itallal és gyümölcsfélével rakták meg. Ők a fiatal nőkkel együtt a templomokban maradtak, mert ismerték Atilla nemes gondolkodását, hogy a nép által szentnek tartott helyeket nem bántotta, sőt azt meg is védelmezte, ha arra szükség volt.” „Azonban Atilla, mint egyszersmind a világ legtökéletesebb embere, tisztában volt azzal, hogy az idegenek előkelői mit művelnek a templomokban, melyeknek eltorlaszolt ajtói előtt kiéhezett aggok és más szegények siránkoztak. Ezért saját vitézeivel a templom ablakaihoz hágcsókat állíttatott, melyeken felküldte a siránkozókat, hogy nézzék meg, milyen mentési kísérletek és könyörgések folynak a templomok belsejében. Elképzelhetitek a koldúsok elképedését, midőn azt tapasztalják, hogy az előkelők részegen, egymáson fetrengve, rimás-dalok énekeltek mialatt a kintlévők türelemmel várakoztak abban hitben, hogy odabennt szent zsolozsmákat énekelnek és isteneik segítségét kérik az ellenség eltávolítására. Természetes, hogy Atilla irgalom nélkül felperzselte e förtelem-tanyákat és ezután rendben hazavonult.” „Alig ért azonban szállására, követei máris jelentették, hogy a frankok, burgundok, alánok, gallok, vizigótok, longobardok és másfajta népeknek, a harc elől elbújt előkelői előjöttek rejtekeikből és összeesküdtek Atilla hatalmának bármilyen módon való meg törésére, mert tisztába jöttek azzal, hogy ha népeik megtudják Atilla nemes szándékait, akkor mindnyájan hozzászegődnek s akkor vége az ő jólétüknek és uralmuknak. Tudták, hogy Atilla csak kétféle embert ismer: harcost és munkást és mást nem tűrt meg ott, ahol ő uralkodott. Hiszen a meghódított és Atilla szolgálatába lépett idegenek is azért szerették őt, mert hatalmát népeinek jólétére alapítja, - neki arra szüksége is van - mondják ellenségei, mert hiszen nem Isten kegyelméből uralkodik. Az összeesküvők azonban azt is tudták, hogy Atilla legyőzéséhez igen sok, erős és drága pénzen fizetett harcosra van szükség és nagy gondot okozott nekik az ehhez szükséges pénz előteremtése, mert a saját rejtett kincseiket nem akarták feláldozni erre a célra. Ekkor egy magas növésű, nagyon elhízott burgundi azzal az eszmével állott elő, hogy forduljanak a római püspökhöz, aki velük együtt érez, Atillát nem kedveli és annyi pénzt fog adni, amennyi szükséges, ha kilátás van Atilla hatalmának teljes megtörésére. A tervet elfogadták s nyomban követeket küldöttek Rómába. A követek sikerrel jártak el, mert a római püspök a pénzbeli támogatást megígérte. Ekkor nagy titokban hozzáfogtak a hadikészületekhez és már csak a követség útja volt hátra, amelynek a hadiköltségek átvétele volt a célja. Az egész tervet azonban megzavarta az a közbenjött eset, hogy Atilla mindenről értesülvén, megelőzte őket és a római püspök összegyűjtött kincsét nem a követeknek, hanem Atillának adta át, nem hadiköltség, hanem adó címén.” „Atilla római útját hadi szempontból ismeritek, a többit pedig elmondottam. Látjátok, milyen bölcs, előrelátó, jóságos szívű és gondos, nagy királyunk volt Atilla. Semmi sem kerülte el a figyelmét és minden legcsekélyebb, fajtánk ellen irányuló cselekményre a kellő időben tette meg a szükséges intézkedéseket. Csak egyben volt elnéző és ez fajtánk megkülönböztető ős-vonása, a harcratermettség mellett a női nem iránt érzett gyöngédség. Ez az érzés bizonyos körülmények között gyöngeséggé fajul, ami sajnos - nagy királyunkkal is megtörtént. Midőn a szépséges fiafal burgundi nő: Ildigó felkínálkozott Atillának és az ő szittya szállásán megjelent, női külleme és bájos mosolya annyira megnyerte tetszését, hogy szokása ellenére, gond nélkül itta ki az ölő méreggel kevert bort, amit a szépséges leányzó oly hazug mosollyal ajakán tett elébe, szerelmet színlelve, nógatta, hogy igyék, a többit már ti is tudjátok.” „Atilla csak egy volt a többi közül. Amilyen volt ő, olyanok vagyunk mi mindnyájan. Harcban győzhetetlenek, bölcsességben utólérhetetlenek és a női nemmel szemben gyöngédek. E három tulajdonság az az ős szittya-vonás, mely minket a földkerekség összes népei fölé emel. A mi népünk: királyi nép, a többi szolga. A mi hivatásunk: harcolni, győzni és uralkodni; amazoké pedig meghódolni és dolgozni. A szittya-faj harcban leli gyönyörűségét, szabad ég alatt, szabadon él, a nőit, mint anyákat és leendő anyákat nagy tiszteletben tartja. A szolga-nép vagyont halmoz fel, ezért sokat dolgozik és nőit is dolgoztatja, ha silányak. Ha pedig szépek, áruba bocsátja. Gyönyörűséget csak a vagyonban talál, minden tevékenysége csak ennek megszerzésére irányul és ha megszerezte, elhízik. Nagy házakat és várakat épít, de falaikat kopáran hagyja. A mi váraink kicsinyek, de díszesek; sátraink pedig a bennök levő szittyaasszonyokkal olyanok, mint a teli-teljes virág kikeletkor. Mindezeket nem azért beszéltem el olyan hosszadalmasan, mintha ezt ti és az egész világ nem tudtátok volna, hanem, mert elborultan kell látnom, hogy Árpád fejedelem ivadékaiban - mint tudjátok - alig van már szittya-vér. A fejedelmi törzs fejei idegen nőkkel alapítottak családokat, akik a fejedelmi udvart telerakták szolgáikkal, bizonyára nem azért, hogy azok a magyarért harcoljanak, sem azért, hogy a magyarért dolgozzanak, hanem azért, hogy szemfülesek lévén vigyázzanak, nehogy a fejedelem fiak szittya hajlamúak legyenek. Ide jutottunk! Most azért jön össze a magyarság, hogy segítsen azokon a veszedelmes jelenségeken, melyeket a királyi törzsnek részben idegen anyáktól származó fejedelmi ivadékai idéztek elő.” Mikor az öreg magyar mondókáját befejezte, már csak az ifjak által újra felszított tűz világított, melynél az ifjak körülhordták a sajtot és gyümölcsféléket. Valamennyien jóízűen falatozlak és azután még egyről-másról elbeszélgetvén, egyenkint elaludtak. Az állandó éberségű öreg magyar adta ki csak az utasításokat az ifjaknak a további teendőkre nézve. III. Jákhalma. Öt óra után a nyári napforduló előtti napon a veszperémi halmokon találjuk az öreg magyart. Hét tagból álló ifjú csapatával utótéri az előtte haladó nagy és díszes karavánt. Nyomon követi őt Thonuzóba tizennégy tagu követsége. Nem csatlakoznak hátul a menethez, hanem sarkantyút adván lovaiknak, előre rugtatnak, elmellőzve a sátor-alják szerint csoportosított díszes menetet.” Leghátul egy hat ökrös szekér halad huszonnégy kacagányos, íjjal, kelevézzel felszerelt lovaslegény kísérete mellett. Az ökrök fehérek, nagyok és hosszú szarvúak. Két sorban hármasával vannak járomba fogva a szekér elé úgy, hogy a középső ökrök két rúd között vannak, a két-két szélső pedig lógósként szegődik a járomhoz. Szarvaiknál fogva bőven és gazdagon, piros kötéllel vannak összekötve, akként, hogy a szélső ökrök külső szarvairól a kötél vége gyanánt egy-egy nagy piros bojt himbálódzik ide-oda. Minden sor ökör mellett két oldalt két gyalogos ökörhajtó halad, hosszúnyelű, pattogós ostorral a kezében, nógatva, igazgatva a haladó ökröket. A szekér maga nem egyébb, mint egy négy kereken álló dísz-sátor, baloldali nyilással. Külseje ökörszarvas koponyákkal és szarvas agancsokkal díszített, nyilása felelt lófarkas kópja, a sátor csúcsán pedig lengedező színes zászlócskák. Belseje szőnyegekkel, prémekkel és színes posztókkal díszítve, alja pamlaggal és hímzett párnákkal telerakva. Legnagyobb dísze a sátornak zöld selyembe öltözött, zöld topánkás, 35 évesnek látszó nő, koszorúba kötött barna hajjal, amely homlokát övezte, vékony aranyláncra fűzött gyöngyökkel ékesítve. Ruhátlan karjain szikrázó drágakővel kirakott, vertarany karkötők kígyóznak. Mellette két hajadon ül, patyolat fehér ruhában és fehér topánkában, a fejükön hordott virágkoszorú rózsaszínű, amelyhez hasonló színű a szoknyájuk alján levő hímzés. Úgy a nő, mint a leányzók szoknyája bokán felülérő. Valamennyi nő élénk, barnaszemű, mozgékony, karcsú derekú; a szemlélőre előkelő hölgyek benyomását teszik. Előbbre haladván más díszítésű szekereket, kísérő személyzetet és a szekereken szebb és szebb nőket látunk. Valamennyi pazar díszítésű öltözetben, színes hímzéses ruhákban, arannyal, gyöngyökkel, drágakövekkel ékes felszereléssel, amely olyan jól illett a tűzről pattant szittya asszonynépre, szemben a szekereken utazó szüzekkel, akik valamennyien - bármely vidékről jöttek is - fent leírt patyolatfehér ruhában voltak, ékszer nélkül, csupán az arany fülönfüggője nem hiányzott egyiknek sem. Mire két kis csapatunk az öreg magyar vezetése alatt a szekérmenet élére került, kezdett kibontakozni szemeink előtt Jákhalma. Körülötte hatalmas mezőség terült el. „Apáink itt igen sokszor összejöttek!” - mondja az öreg magyar – „és e halom tetején mutatták be áldozataikat a magyarok hatalmas Istenének: a Napnak” Minél közelebb érünk a mezőséghez, annál nagyobb elevenséget, mozgást és életet látunk. Mintha a földkerekség összes virágai eleven életre kelve, itt tartanák gyűléseiket, hogy felkínálják hímes kelyheiket a lágyan zsongó, mézet gyűjtő méhecskéknek. Közvetlen közelben megváltozik a kép. Nem virágok ezek, nem is lágyan zsongó méhek, hanem eleven szittya magyar asszonyok és szüzek egyrészt, szilaj, deli magyar férfiak másrészt. Ki merné a magyar asszonyt virághoz hasonlítani, jámbor hervatag növényhez, mely fiatal, zsenge korában, a rovarvilág munkásának, a méhnek kínál légyottot. Színpompát ölt és szagosítja magát, hogy minél több idegent csaljon magához és azt szolgálja, ha elhervad, kérődző állatok táplálékává aljasodik. A magyar nő a királynők királynője, a szépség, jóság és kellem tárháza, minden gyönyörűség élő képe, a büszkeség netovábbja, akit a magyarok hatalmas Istene széles jókedvében teremt akkor, amikor már a magyar férfit rendbehozta. IV. Áldozat ősi módon. A nyári napforduló napján egy órakor Jákhalom tetején, annak kellős közepén, egy kötésig érő négy szögletes oszlopot látunk. Az oszlop minden oldala két arasznyi, tehát a teteje is egy négyszögű lapot képez, két arasznyi oldalakkal. Ez az oszlop színaranyból készült és Árpád fejedelem alatt ezen ország területén megtelepedett hét törzsű magyarság közös áldozati kövét képezte. Ősi szokás szerint azon törzs őrizetében állott, amelyből választották a hét törzs vezérei, avagy fejedelmei a magyarság közös - tehát az ős szittya-földről kivált magyarság - fejedelmét. Súlyát illetőleg legalább négy férfira volt szükség, hogy azt rudakon továbbvihessék. Nagy becsben állott a magyarság előtt és azt megvédeni mindenkinek őseitől reárótt kötelessége volt és addig, míg fajtánk idegenekkel nem keveredett, szabadon állott. Különös megtiszteltetésben részesült még az a hely is, ahol már egyszer el volt helyezve, éppen úgy, mint őseink sírjai. Napfényben a Nap ragyogtatta rajta sugarait, éjjel pedig a Hold kacérkodott vele. Amióta a vezérlő törzs fejedelmi családja idegenekkel keveredett, ezen áldozati kő sem áll többé szabadon, hanem a főtáltos gondozásában van. A főtáltos mellé minden törzs két felfegyverzett lovas őrt ad és ezek együttvéve képezik az áldozati kő őrségét, amely akkor, amikor nem tölti be hivatását, a főtáltos díszes szekerén nyer elhelyezést, olyan helyen, ahol azt idegenek meg sem közelíthetik. Amikor az áldozati követ hivatásának megfelelően elhelyezik, mint jelen esetben is - az őrség elmarad mellőle és a legmagasabb helyen addig van egyedül, míg a szertartás meg nem kezdődik. Ilyenkor a magyar törzsek összessége, az egész magyar nemzet őrzi, nehogy a haszonleső, hitvány idegenek alkalmas pillanatban ellopják. Elsőnek a főtáltos jelenik meg a helyszínen, aki előkészíti a szertartást. Az áldozathoz szükséges esz közöket előszedi, azután megáll az áldozati kő előtt, karjait ölbe teszi, körülnéz, vizsgálja részben a terepet, de legfőképpen a levegőkört és az abban keringő, vagy tovaszálló madarakat mindaddig, míg a négy deli szűz nem hozza elébe azt a tüzet, mely egyedül maradt égve az egész országban. A többi tűz már mind kioltatott, tegnap este napszállatkor. Amint a főtáltos észreveszi a négy szűz közeledését, az áldozati kő nyugati oldalán megáll, arccal napkeletnek. A négy szűz elhelyezi a szent tüzet az áldozati kövön, a vasból kovácsolt, arany foggantyúkkal ellátott tűztartóban és ezután a főtáltos már maga táplálja a kő mellett előre odakészített tüzelőanyaggal. Abban a pillanatban, amint a főtáltos által a szent tűzre rakott tüzelőanyag lángra kap, felhangzik a főtáltos háta mögött álló lovaskürtös ébresztő kürtszava, mely addig szól, míg a deli szüzek össze nem jönnek és el nem helyezkednek az áldozati tűz körül, abban a nagy körben, mely részükre ki van jelölve és elsimítva. A deli szüzek elhelyezkedése után a főtáltos kürtösének kürtszava elhallgat, mert ugyan akkor felriad több mint hetven sátoralja kürtösének élénkebb kürtjelzése. Ekkor a sátoraljak népei - a lovas harcosok kivételével - szekértábor-körüket elhagyják és azon szekértábor-kör elé mennek, melyben a deli szüzek voltak előzőleg és onnan nézik végig az áldozatot. A főtáltos kürtösének háta mögött helyezkedik el a zenekar, de míg a főkürtös a deli szüzek körén belül, addig a zenekar azon kívül. A zenekar áll legfőképpen tárogatósokból és síposokból, csak kiegészítéskép van közöttük néhány cimbalmos, hárfás és kobzos. A zenekar számszerint mintegy 200 tagból áll. A deli szüzeket kísérő nők és gyermekek az első szekér-körben elhelyezett szekereiken maradtak és onnan nézték végig az áldozatot. A második szekér körben levőket maguk elé engedik és így sokezernyi nép nézhette végig az áldozati szertartást, anélkül, hogy egymást akadályozták volna a látásban. Amikor a második szekér-kör népei is elhelyezkednek, a sátoralja kürtösök egyszerre elhallgatnak és pár pillanatnyi ünnepélyes csend után felhangzik a főtáltos hangja. A főtáltos üdearcú, ősz szakállú és bajuszú magyar ember, széles fekete prém karimájú, magas. hegyes, piros bársonysüveg fedi a fejét. Testét arannyal áttört, szűk ujjú, földig érő, sötétpiros dolmány takarja, mely derekán aranyfonatú kardkötővel van átkötve. Oldalán ezüstveretes, fekete hüvelyben. kissé görbe. hegyes kard lóg, lábán barnabőr, felkunkorodó, hegyes orrú, lapossarkú csizma van, felkötős, csillagos taréjú, ezüst sarkantyúval. Vállait szintén földig érő, széles ujjú, sötétzöld bársonypalást fedi úgy, hogy mikor kezeit a Nap felé emeli, a széles palástujjak a térdéig érnek és piros selyembélést engednek láttatni. „Üdvözlégy őseink őse : Nap! ki szétlépted önmagadat, hogy parányaidnak atomjaiból alkosd a magyart!” - hangzanak a főtáltos szavai, míg maga mereven néz a Napba, karjait is affelé tárja ki. Azután az ünnepi csendben így folytatja énekelve és meghatottan: I. „Emlékezzünk régiekről, Szittya-födről érkezetekről, A mi dicső őseinkről, Magyaroknak eleikről”. II. „Az kelen ők átkelének, Az cseken ők átcsekének, Közepében nagy mezőnek, Sok sátorfát felütének…” Elhallgat, felharsan kürtösének kürtszava, de most csak röviden. A főtáltos baloldalán, ahol a szekértábor körei megszakadtak és nyílott rész mutatkozott, - csupán a deli szüzek köre volt egész - a lovas magyarok százas sorai vágtatnak el, teljes hadi díszben és gyönyörű rendben, egyidejűleg megszólal a zenekar és megkezdődik a deli szüzek fátyoltánca, Közben felvezetik az áldozatra szánt fehérszőrű, harmadfű méncsikót, melynek hátán még soha senki sem ült és minden tekintetben tiszta állat volt. Négy ember vezeti fel, egy ember elölte, kettő utána megy, egy erős magyar pedig a féket fogja, mert a jól táplált, gyönyörű, fiatal állat a zeneszó hallatára és a körülötte észrevehető nagy mozgásra olyán féktelen ugrándozást visz véghez, hogyha nem elég erős ember fogja féken, elszabadulhat, az pedig rossz előjel volna. A főtáltos elé vezetett lovat fejjel napkeletnek állítják, úgy, hogy midőn a táltos a kardot a ló szügyébe mártja és kihúzza onnat, a vére keleti irányban lövel ki. A vérét vesztett nemes állatot a vele jött négy magyar leteríti, a főtápos utasítása szerint felbontják és az egyes részeket úgy és oda helyezik el, ahova tartozik. A belső részeket az áldozati tűzre rakják, az áldozati ló husát pedig, annak megvizsgálása után, a főtáltos annyi részre osztja, ahány tűzhely készült, a két szekérsor között a táborban és mindenkinek, aki tüzért jelentkezik, az áldozati ló husából is ad egy darabot. A hust mindenki magával viszi és a részükre elkészítendő ételbe keveri, mely teljesen elő van készítve, csak alá kell gyújtani, a szent tűzből hozott parázzsal. Áldozat közben húszezer lovas vágtat el nap nyugatról napkeletnek, ott, ahol a szekértábor körei megszakadnak, ahol áll Vajk fejedelem - Árpád fejedelem vérszerződés szerinti utóda - és ahol állnak a törzsek vezérei, valamint Koppány fejedelem, Somogyország és a hozzátartozó részek vezére. Valamennyi nép a táltosra és az ünnepségre figyel, csupán a fejedelmek és a vezérek kara fordít ezeknek hátat, szemlét tartanak a hadsereg felett, mert azt az ősök is úgy cselekedték. Vajk alig tudott szóhoz jutni a sok, nemes vitéz láttára, ő maga felette kitűnik jelenlegi környezetében. Lova szépen mozgó, nagy állat. Vajk maga gömbölyű testű, pelyhedző szakállú, mosolygó arcú, kellemes, megnyerő modorú, hatalmas növésű férfi. Arcáról lerí a jóság. Mindenkihez van egy-két jó szava. Mindenkit megdicsér, csak Koppány vezérhez, Somogyország fejedelméhez nem szólt még. Nem mintha harag volna közöttük, de Vajk, a tegnapi találkozás óta, önmagával tépelődik és nem bír szabadulni azon szavaktól és képtől, mely eléje tárult, mikor Koppány húszezer magyar lovas élén- jelentette neki, hogy: „Dicső ősök ivadéka! Árpád fejedelem sarja! Királyi szittyák örökös ura! Magyar fejedelem!” „Somogyország fejedelme, az Ormányság pajzsra emelt vezére áll előtted és jelenti, hogy a magyarság ügye rendben van. Annyi szittya lovas várja parancsodat, amennyit nagy ősünk, Atilla is csak nagy fáradsággal tudott volna lóra ültetni. Valamennyi tisztavérű szittya, de szégyenpír futja el orcáinkat, mely vad haraggá fajul annak láttán, hogy Árpád fejedelem ivadéka elhízott szolgahaddal veszi magát körül és azokkal sugdolózik.” Bár a vezérkarnak elég tágas hely áll rendelkezésére, mégis alig fér el benne. Amilyen nyugodtan áll Vajk és alatta szép, fehérszőrű, hattyúnyakú, hosszú fehérfarkú és sörényű lova és nézi a százas sorokban elvágtató magyarokat. Olyan zajt csapott a csontosképű, napbarnított arcú, kacagányos vezérek fegyverzete, amint alattuk a tizenöt-tizenhat markos lovak táncolni kezdtek, látván, hogy a többi lovak vad iramban vágtatnak előttük, mögöttük pedig a harci riadóhoz hasonló zene szól. Nincs népe a földkerekségnek, mely a magyar harcos lovát vissza tudná tartani roham esetén, a magyaron kívül. Vajk előtt feltűnt, hogy amilyen táncolást és ugrándozást visznek véghez a vezérek lovai, olyan nyugodt arccal ülnek nyeregben a vezérek. Vajk jövő menő, sugdolózó idegenekhez szokott, kiknél a tisztelet csak hazudozásaik elleplezésére szolgál, míg most hallgatag férfiarcokból a magyar faj ama meg nyilatkozását látja, melyet tegnap élőszóval hallott egy előkelő magyartól. A lovasság elvonulása után a vezérkar a két szekérsor között halad végig, meg szemlélni a szent parázsból gerjedt tüzeket, melyek felett már nagy üstökben rotyogott az étel, várva a visszaérkezőket a nagy ünnepélyről. Az első szekérsor a háta mögött rakta a tüzet, a második szekérsor pedig a sor elé állította fel tűz helyét és élesztette azt. Ezeknek a tüzeknek egy esztendeig nem szabad kialudniok; bármerre vetődik a törzs, vagy nemzetség, mindenhova magával viszi, csak a nyári napforduló előtti napszállatkor oltják el, hogy azokat a szent tűzből újra élesszék. A szemle alatt Vajk igyekezett Koppány köze lébe jutni, hogy neki pár szót szólhasson. Erre akadt is alkalom, mikor a szekérsorok vége felé jártak, Koppány lovát Vajk mellé faroltatja és halk hangon mondja: „Ma még minden tűz érted ég, minden magyar érted visel kardot, minden anya neked nevel harcost, tőled függ, hogy holnap is így legyen!” „Értelek, Koppány vérem. A nyári napforduló hetedik napján, napkeltekor a veszperémi halmoknál várlak.” Mikor a vezérkar eredeti helyére visszaér, befordul az áldozati hely felé, ahol már várja őket a részükre elkészített eledel. Ezt most kivételesen nem a magukkal hozott fatányérokon Fogyasztják el, hanem a rögtönzött asztalokon. Úgy az ételt, mint az italt aranyedényekben szolgálják fel a szüzek addig, míg az étkezés tart, annak befejezte után eltűnnek és ifjú harcosok váltják fel őket. Az ifjak serényen hordják a bort, de nem tömlőkben, mint más táborozás alkalmával, hanem nagy füles érckupákban. Azokból töltögetik tele a vezérek serlegeit, akik között ül a fő táltos is. Lassan odaszállingóznak a hadnagyok is, akik a százas sorok előtt lovagoltak az ünnepély alatt bemutatott rohamban. Előjönnek a szüzek is, az őket kísérő asszonyokkal és a második szekérsor asszonyaival úgy, hogy mire jól széjjelnézünk, a magyar nemzet színe-javát látjuk együtt, egyetértésben. Megszólal a táncra hívogató zene, táncra perdül a fiatalság, a táltos és a vezérkar pedig nézi ezt egész napszállatig, amikor mindenki tanyájára megy és nyugovóra tér. Csend áll be, csupán a lovakat és az igavonó barmokat legeltető népség kurjantása hallatszik néha-néha a tábor körül elterülő mezőségen. V. Számvetés. Thonuzóba követeit az öreg magyarral együtt ismét a veszperémi halmoknál látjuk, de most a kantárszár délnek van fordítva. „Hát nem leszen valami baj az ifjakkal?” - kérdik a Thonuzóba követei. „Mi baj volna?” - szól az öreg magyar, „azért ajánltam fel őket Vajk fejedelemnek, hogy híven gondját viseljék, ha magyar. Ha nem az, szökdössenek el tőle és hozzák hírül, mi baj van? Az ifjak, mint látjátok, tudás tekintetében embernyi emberek, ismerik a csillagjárást és tudnak a lóval bánni. Az idegent felismerik és a harcban is elől járnának, ha engedném őket. De oly fiatalok még, hogy csak a végszükségben engedjük meg, hogy ilyen fiatal magyarok harcba elegyedjenek. Ti értesítsétek Thonuzóba vérünket arról, hogy a nyári napforduló hetedik napján Koppány vérünk és Vajk fejedelem találkoznak a veszperémi halmokon. Résen legyetek, mert ez a nap a magyarság fordulója. Most nem szükséges lejönnötök a Dráváig. Napkeletnek veszitek utatokat és haladtok egyenest a Tiszáig, ott egy kis darabon délnek fordultok és helyben vagytok.” Öreg magyarunk alig vált el Thonuzóba követeitől, sarkantyúba kapta lovát és vágtatott Koppány szállására. A fejedelem már várta és minden bevezetés nélkül rátértek a nagy ügyre: „Láttam és minden jelentésed megfelel a valóságnak. Vajk nem érti meg a mi ősiségünkhöz való ragaszkodásunkat, mert az vérünk összetételének következménye. Ő ezt nem érezheti, így rossznéven nem is vehetjük tőle, hogy jámborságra vetemedett. Ha egyszer sikerül őt szolgai környezetéből kiragadni, ügyünket rendbehozzuk” - mondja Koppány. „Vajkot környezetéből ki nem ragadhatjuk” felel az öreg - „mert ha minden magyar erény iránt kipusztult volna belőle a képesség, még akkor is meg nyerhettük volna nagy ügyünknek, de az a baj, hogy megmaradt benne egy ős magyar erény és ez a szótartás. Tudod. hogy a Henrikek esküt tétettek vele még atyja - Gejza fejedelem - idejében arra, hogy a római püspök hitét fogja terjeszteni a magyarok között és hogy ezen ígéretét mégjobban megerősítsék, eljegyezték vele Gizella bajor hercegnőt, a III. vagy Veszekedő Henrik herceglányát. A hercegnő bizonyára hoz magával a Henrikektől hittérítő címen annyi szolgát, hogy nem jut hely a mi áldozati köveinknek sehol, széles e hazában. Jól tudod, hogy nagy ősünkkel, Atillával nem bírtak a Fekete-föld százezres hadai, sem a római püspök cselszövényei, vagy tárházának kincsei, de egy szép nő mosolya őt is leterítette.” „Én már öreg vagyok. Ős szittya szokás szerint már csak tanácsadási jogom van. Tanácsom kötelező erővel nem bír, de mielőtt találkozóra mennél, még egyszer fölkereslek.” VI. Augsburg. Amióta az eljegyzés megtörtént, nem fegyverkezésről, hadianyagról és mozgósítandó harcosok tömegéről tárgyalnak Augsburg várában, hanem elsősorban arról, hogy hány püspökséget lehet a magyarok földjén felállítani, mennyit jövedelmeznének azok évente a római püspöknek, tehát hány mérő aranyban lehet vele megalkudni az alapítandó püspökségekre nézve. Ez képezi alkú tárgyát már napok óta és ezt úgy hívják, hogy „családi tanács”, mert az egyházi érdekelteken kívül csak a család tagjai vesznek részt benne. Az elnöki tisztet, mint legidősebb: Henrik bajor herceg tölti be, a jegyzőit pedig Brunó püspök, mint a család bizalmasa, a magyar ügyek ismerője és aki az anyagi előnyök tekintetében inkább húz a család hoz, mint a római püspökhöz. Jelen van Ottó, mint tekintélyes családtag és a németek császárja; azután Gizella, a Henrik lánya, egyúttal Vajk jegyese és élő záloga az alapítandó magyar püspökségeknek. Jelen van végül a római püspök követe (nuncius), nagyműveltségű papi ember, aki küldőjének anyagi érdekeit védeni van hivatva. Más nem jöhet be a terembe, de még a szomszéd termekbe sem, mert az itt folyó tanácskozásról ki nem juthat semmi. Nem is érdekelhet senkit a német császári család belső ügye ezért a palotaőrök is csak a harmadik terem külső bejáratáig jöhetnek. Megfeledkeztünk még egy jelenlévőről, aki ezidő szerint és itt talán nem is számít személynek. Ez a Brunó püspök egyik magyar csatlósa, kit másodmagával rendelt szolgálatára Vajk, azon hét ifjú közül, kiket a somogyi magyarok küldtek udvarába. E csatlóssal csak Brunó püspök tudott beszélni, nem tarthattak tehát attól, hogy valamit elárul a családi tanács megállapodásaiból. Hiszen mint színmagyar, más nyelven nem ért. Ami szolgálatot várnak tőle, arra gazdájától kap utasítást. Az alkudozások anyagi része a magyart nem érdekli. A megegyezés létrejött. Magyarországon tíz püspökség felállítását határozták el és az ezekkel járó felsőbb és alsóbb papi méltóságok, hivatalok és szolgálatok betöltését, mégpedig úgy, hogy a legalsóbb szolgálatokat magyarokkal is végeztethetik, ellenben a magasabb papi méltóságokat csak a Henrikek b váló embereivel, tehát bárminő, csak nem magyar vérű emberekkel tehet betölteni. VII. Kiderül a titok. Augsburg várában a családi tanács végeztével minden ismét az udvari életnek megfelelő keretben folyik. Mindenki visszavonul a részére kijelölt és rangjának megfelelő lakosztályba. A kis somogyi magyar is lekerül a neki való helyre, az istállóba, hol már várja őt kenyeres pajtása, kikérdezendő, hogy mit látott és hallott. Kérdezősködésre azonban nem került a sor, mert Brunó püspök csatlósa, amint a társához ért, kemény, parancsoló hangon mondotta: „Nem tudom, hogy gazdánk melyik pillanatban szólít ismét magához, azért idefigyelj! Minden szót, amit mondok, jól jegyezd meg magadnak. Az esti etetésnél annyi zabot bitorolsz el a többi lovak elől, amennyi csak belefér az iszákodba. Nézd ki a legszélesebb szügyű futólovat, szerszámozd fel kedved szerint, helyezd el rajta a zabot is és amint teheted, indulj haza! Most egy folyó balpartján vagyunk. Elindulsz a folyó mentén. Mikor tapasztalod, hogy senki sem üldöz, átusztatsz a folyó jobbpartjára és annak mentén haladsz addig, míg egy nagyobb folyóhoz érsz. Itt a nagy folyó folyása irányába fordulsz és ügető menetben haladsz hajnalig. Hajnalban lépésben folytatod utadat, míg egy pihenésre alkalmas helyet találsz. Ott rövid időre kipányvázod a lovat, a nyeregtakarót kiszárítod, itatás után zaboltatsz, nyergelsz és ügető menetben indulsz tovább s haladsz addig, míg egy nagy város falaihoz érsz. A várost elkerülöd, délkeletnek fordulsz s ebben az irányban haladsz addig, míg a mutatkozó hegyek lejtőin, keleti irányban a veszperémi halmokra vagy Somogyországba nem érkezel. Most pedig szorgoskodjunk az istállóban, végezzük el a léhűtők munkáját is, hogy az esti etetésnél megbízzanak bennünk és így könnyebben eleblábalhass. Itt van egy írás. Ennek birtokában senki sem mer lefogni a Henrikek földjén. Ha valahol feltartóztatnak, vedd elő. Ez ugyan az én nevemre, mint Brunó püspök csatlósáéra szól, de te is hasznát veheted. Útközben, ha lehet, kerülj minden találkozást bárkivel is. Amint haza értél, jelentsd tanítómesterünknek, hogy Augsburg várában a római püspök emberei és a Henrikek meg alkudtak a magyarok bőrére. Ősi vallásunkat eltörölték, vezéreink, mágusaink és táltosaink kiírtását elhatározták és a vezérek nélkül maradt népet csorda módra hajtják majd keresztvíz alá. Tíz püspökséget állítanak fel és gondoskodnak arról, hogy a harci készségű magyart szolgai munkához szoktassák. Mind ezek biztosítására zálogként Gizella hercegnőt, Henrik bajor herceg leányát küldik Magyarországra. Ha minden sikerül nekik. Gizellát megteszik magyar királynénak. Vajk pedig, ha jól viselkedik, elnyeri a magyar királyi koronát a római püspöktől. VIII. Végzetes nap. A mindent elfonnyasztó, szokatlan nyári melegben messze morajló vihar hallató távoli dörgését, mely pár pillanat alatt a tikkasztó meleget dermesztő hideggel váltotta fel és olyan jégzáport zudított a földre, hogy Kupa és gyülekező magyarjainak lovai csülökig tapostak a jeges vízben. Az ítéletidő még borzalmasabbá fejlődött, amint a villámcsapások folytonossága, az égzengés döreje a jégzáport hóviharrá változtatták és a földet ellepő víz és hó jégréteggé fagyott. A lovakkal áltani nem lehetett, mert patájuk a jégrétegbe fagyott, menetelésnél pedig csúszott úgy, hogy a menetelés életveszélyessé vált. Ez azonban nem jött számításba. Kupának virradóra komoly szót kell váltania Vajkkal a veszperémi halmokon. Ott is lesz . . . . . . Fehérvár egyik kényelmes lakában Vajk Brunó püspök társaságában oktatásban részesül, hogy milyen magatartást kell tanusítania, ha érdemeket akar szerezni az atya, fiú és szentlélek istennél arra, hogy a római pápa őszentségétől koronát nyerhessen. Őszentsége Vajk számára kilátásba is helyezte a koronát, a magyar ügyek nagy pártfogója, Ottó császár és unokahuga, Gizella hercegnő előtt. Gizella szívén viseli a magyarok ügyét s az ő révén remélhetjük, hogy a szilaj magyarokat jámbor, engedelmes munkásnéppé neveljük. Amilyen élelmes nép a magyar, nemcsak egy királyt bírna eltartani a tíz püspökséggel és szerzetesházakkal együtt, hanem ezeken kívül őszentsége is nagy hasznát vehetné a magyaroknak a keleti csökönyös pogány népek meghódításában és megtérítésében. Mert őszentsége is szereti a harcos népet, de csak azt, amelyik Isten akarata szerint harcol és ezen isteni akaratot a mennyei Atya: őszentsége a pápa és a püspökök útján adja tudtul azon népek királyainak, akik őszentségétől koronát nyerni kívánnak. Vajk türelmesen hallgat, de szívét és agyát a legellentétesebb érzések és hangulatok szántják keresztül-kasul. A kint dúló orkán is befolyásolja, hiszen itt az éjfél s indulnia kell a veszperémi halmokra. Szavát nem szegheti meg, ha kereszténnyé lesz is. Határozottan kijelenti, hogy indul, mégpedig csak harmad magával. Azon ifjak közül visz magával kettőt kísérő ként, akiket a somogyi magyarok adtak szolgálatára. Brunó püspök megkísérli Vajk visszatartasát, de tapasztalván, hogy nem lehet, megáldja őt és útjára engedi. Távozáskor még ezt súgja bizalmasan Vajk fülébe: „EI ne mulaszd Koppányt meghívni, mert Henrik bajor herceg őfenségének, a mi ügyeink nagy párt fogójának, sürgős beszélnivalója van vele.” . . . Kupa mindent tud, amit fajtája ellen a keresztényi szeretet nevében Augsburg várában kieszeltek. Ma még módjában van a magyar földre betolakodott szolgákat és alkuszokat elfogni és rabszolgaként eladni, vagy elpusztítani. De nem teszi, mert ősei által pajzsra emelt Árpád fejedelem vérszerződés szerinti utóda: Vajk ellen volna kénytelen fegyvert fogni; Vajk pedig nem szolgált reá, mert nem szegte meg a vérszerződést. Azért, mert jámborságra vetemedett és isteni eredetű őstudását, emberi fondorkodás szülte hittel cserélte fel, szintén nem ő hibáztatható . . . A hajnalhasadás az idő enyhülését is meghozta. Gyönyörű verőfényes napra virradunk. A mindent aranyba foglaló napsugarak, a harcra hívó, kürtszóra várakozó, komor magyar arcokba ütköznek. Koppány és Vajk együtt vannak. A tudás és hit állanak szemben egymással. Kupa tudja, hogy Vajk szíve, agya rovására oly nagyra nőtt a keresztényi szeretetben való nevelés folytán, hogy vele ősiségről, magyar ügyről, szittya vonatkozásról beszélni nem lehet. A hajdanság őt nem érdekli; azonban a hit táplálja, a remény kecsegteti, a szeretet nyujt neki gyönyört, de mégis megkísérli, hogy vele mint színmagyarral beszéljen és így szól: „Tudomásodra hozza a pajzsra emelt somogyi vezér, hogy elhatározták a magyarok kiírtását Augsburg várában azok, akiknek pártfogoltja vagy, magyar fejedelem, Vajk! Árpád nemzete parancsodra vár. Úgy fel van készülve, hogy a földkerekség összes népeit lábaid elé hajtja, a föld urává tesz. Neked fognak fizetni adót újra úgy a római püspök, mint a Henrikek és a többi szolgák és alkuszok. Csak ezt a szót mondd ki: akarom!” Vajk kezeit dörzsölgetve, mosolyt erőltetve, keresztényi szeretetről beszél. Harc helyett dicséri a munkát és azokat a kegyeket, melyeket nyer a nemzet, ha koronát kap a római pápa szent kezéből. Nem tartja méltónak beszélni sem arról, hogy a magyar vezéreket kiírtanák. Hisz azok a világ legkiválóbb emberei, csak az a baj, hogy nem lehet őket rávenni a keresztény hitre. Kéri Koppányt, látogatná meg őt, mert Henrik bajor herceg óhajt vele találkozni. Koppány nagyon levert. Látszik rajta, hogy többet várt ettől a találkozástól. Megígéri, hogy a látogatást viszonozza, sőt most mindjárt el is kíséri. Henrikről nem is tesz említést. Az előhozott reggelit igen feszélyezett hangulatban fogyasztják el. Utána felkészülnek s megindulnak Esztergom felé. Koppány az öreg magyart s néhány válogatott vitézt vitt magával kíséretül. Azonban - az öreg magyar intézkedésére az egybegyűlt huszonnégyezer lovas követte őket anélkül, hogy erről Koppány tudott volna. Csak az Esztergom közelében történt letáborozáskor szerzett erről tudomást, mikor az együtt levő Henrikek és püspökök kérdezték Vajkot, hogy miféle sereget hozott magával? Ezt Koppány hallotta meg, rögtön kiadta az öreg magyarnak az utasítást, hogy az egybegyűlt csapatokat küldje haza és a további intézkedésig maradjanak otthon. Ezt az intézkedést várták a Henrikek, ez pecsételte meg Vajk megbízhatóságát és biztosította részére a koronát. Amint Koppány csapatai elszéledtek. Vajkot fényes papi kísérettel Fehérvárra menesztették és tartották ott addig, míg Koppány felnégyelt teste az egész országot bejárta és hirdette a kereszténység diadalát. Koppány elszéledt embereit háromszorta nagyobb számú zsoldos szolgákkal lepték meg szállásaikon és felkoncolták. Az öreg magyar elkerülte a szégyenletes halált. újra egybegyűjté a reábízott ifjakat és inté őket, hogy tanuljanak térdepelni, növesszenek hosszú hajat és csak maguk között beszéljenek ősiségről, mert míg őshazánkban nem tudják meg, hogy várjuk őket, meg nem mozdulhatunk úgy, amint azt fajtánk előkelősége megkívánja. IX. A megoldott kérdés. Koppány halálhíre bejárta egész Európát; a jámborság, szeretet és hiszékenység hirdetői örömünnepeket rendeztek, Róma pedig búcsút hirdetett és bűnbocsánatot ígért mindazoknak, akik legalább egy arannyal járulnak hozzá azon nagy áldozatokhoz, melyeket a művelt Nyugat hozott Koppány, a vezérlő magyarok, mágusaik és táltosaik kiirtására, akik elég merészek voltak áldozataik bemulatása közben imába foglalni azt, amit őseiktől tanultak és Őstevőjük parancsaként hirdettek: „Verd le ellenségeidet, mert ha nem, segítségedre jönnek, szolgává és adófizetővé tesznek”. A vezérlő magyarok pusztulása hírének halása alatt Evrópa összes országainak kiváltságos szolgái igyekeztek Róma kegyeit megnyerni és bizalmi embereiket római közvetítés útján a magyar fejedelmi udvarba juttatni, hogy ott, ahol eddig mint szolgák jelenhettek csak meg, most már mint rangbeli urak előtt minden főpapi vagy főúri méltóság megnyílt és elnyerhetővé vált Magyarországon; azonkívül kellőképpen és állandóan tájékoztatni is akarták magukat, nehogy észrevétlenül egyesüljön a harcias magyarság, rajtuk üssön és követelje az elmaradt adókat és egyéb szolgáltatásokat, amiket diadalmas harcaikban reáróttak Evrópa országainak hitvány népeire. A vezérek, táltosok és mágusok nélkül maradt magyarság pásztorkodó életre vetemedett, eddig kizárólag a méneseiket őrizték a magyar ifjak, kiöregedett magyar harcosok vezetése alatt. Itt sajátították el mindazon tudományokat, amire az életben szükségük volt a lóval való bánást, a kardforgatást, a nyilazást, a nyíl- és íjjkészítést, a csillagjárás tudományát és az idegen nyelveket, mert a magyar agg harcosok mind ezekhez nagyon jól értettek, továbbá a kardjuk készítését, annak kikovácsolását is maguk eszközölték és ezzel egyúttal a biztos kardvágást is gyakorolták, amely ellen nem védett sem az északi népek szarúpikkelyes inge, sem a déli népek ércpáncélja, de még kevésbé hitvány jatagánjaik vagy pajzsaik. A tehéncsordákat, juh-, kecskenyájakat és sertés kondáikat szolgákkal őriztették, a szolgák gyalogszerrel követték a reájuk bízott nyájakat, de olyan jó dolguk volt a magyarok szolgálatában, hogy valamennyien elhíztak és amikor a magyarok szolgáikat elbocsájtva, maguk vették át nyájaik őrzését, alig akartak eltávozni s hazájukba visszatérni. Tehát ez az a történeti idő, mely a harcos magyar faj egységét megbontotta, férfiait munkára késztette. hazaszeretetre tanította, hiszékennyé tette, ezekkel szemben faji öntudata lazulni kezdett és mentül jobban vett rajta erőt a jámborság, annál jobban pusztult belőle az őstudás, ami apáitól eredt. Ilyen körülmények között vette fel Vajk, a magyarok nagy fejedelme a keresztséget, a keresztségben az István nevet; szent István vértanut állították neki példányképül, aki az ostromlott városban. az ostromló ellenségért imádkozott és ezzel a tényével szerzett érdemet arra, hogy szentként tiszteljék halála után. István nagy fejedelem megkereszteltetését követte a Gizellával való házassága, majd a pápa őszentsége kezéből nyert szent koronával való ünnepélyes megkoronáztatása. Ez utóbbi három ünnepélyes szertartás nem magyar módon ment végbe és azon hivatalosan magyarok nem is vehettek részt, mert hisz azt már Augsburg várában így határozták el a magyarok pártfogói. Az ünnepélyeken csak mint nézőközönség vehettek volna részt, de tekintettel arra, hogy a magyarok istenes ünnepélyeiket nagy pompával rendezték és azokon minden magyar férfi faji szent kötelességének tartotta résztvenni, a legszebb lován, a legdíszesebb öltözetében és fegyverzetével igyekezett annak fényét emelni, tehát az ünnepélynek tényleges résztvevője volt, míg a nézőközönséget a nők és gyermekek képezték; méltóságán alulinak tartotta odamenni, ahol idegenek jámbor módon ünnepeltetik magukat, hogy ő ott gyalog, fedetlen fővel jelenjen meg és még ráadásul mint valami közönséges barlanglakó ivadék, térdepeljen is. Tehát a magyar királykérdés megoldást nyert, Árpád törvényes ivadéka ült a magyar királyi trónon. Magyarország lakossága élvezte a keresztényi szeretet áldásait, de a magyarok visszahúzódtak, barmaik közelében tanyáztak sátraikban és vártak-vártak a harcra hívogató kürtszóra . . . Gizella nagy segítségére volt az uralkodásban István királynak, aki csodálta is Gizella királyasszony buzgólkodását a keresztény hit terjesztése körül, vala mint ama fáradozását, mellyel a főbb állásokat, egy házi és világi méltóságokat idegenekkel töltötte be. I. István úgy gondolta, hogy királyi hitvese azért tölti be idegenekkel a főbb méltóságokat, hogy azok jó magyarokká váljanak, nem pedig azért, hogy ezekkel a magyarságot elnyomja és ősi erényeikről leszoktassa. István, magyarok királya, ha néha félre tudott vonulni, elgondolkozott Koppány vezér és s többi vezérlő magyarok lovagias magatartásán, beszédmodorán. fegyelmezettségén és iránta való készségén. Összehasonlította őket a Gizella királyné által magas polcra emelt, nagy keresztényi szeretetben élő, idegen származású nagyságokkal. Ilyenkor nem szólt semmit. De ha néha, nagy ritkán módjában volt unoka öccsével. Vazullal találkozni, nagy titkolódzva mondotta neki, hogy ugyanazok tolatták ki szemeit. akik őt is meg akarták gyilkolni egy éjjel orvul. De sietett azt is hozzátenni, hogy ebben sem Gizellának, sem az általa pártolt országnagyoknak semmi részük sincs. Ősrákos, 1927 * * * . . . A könyv 35 - 46-os oldalai hiányoztak . . . Folytatás: rontására, vagyis szerintük a lelkének megnemesítése végett rájuk bízott ifjú Rákóczy Ferenc között. Mikor magukra maradtak, ökölbe szorított marokkal kopogtatta az ifjú homlokát, e szavakat mondva „Tudod, hogy mivel tartozol dicső fejedelmi nevednek, apai és anyai dicső őseidnek, az elnyomott magyarság egykori vezércsillagainak, tudod, hogy a labanc zsoldos hadak által szorongatott és kiuzsorázott Föld népe rád, mint felszabadítójára vár? De te dicső őseidnek örökségképen rádhagyott kötelességnek csak úgy tudsz eleget tenni, ha az ugyancsak tőlük örökölt fejedelmi birtokokból - várakból és aranymarhákból - egy szemernyit sem adsz ezeknek, ígérjék bár a mennyei birodalmat, ami felett úgy sem rendelkeznek”. Bálint úr egy-egy megbízottja állandóan a várban vagy a vár körül settenkedett, szemmel kísérvén azokat, akik ott megjelentek és ha valaki gyanúsnak látszott, sokszor Bálint úr maga nézett utána annak, hogy ki volt és mit akart. Ha sem ő, sem emberei nem voltak képesek megállapítani valamelyik megjelent személyiség ottlétének okát, ezt magától Bercsényitől tudakolta meg és a kapott felvilágosítást, mint fegyelmezett ember, megnyugvással tudomásul vette. Az ungvári várban tartózkodó ifjú Rákóczy Ferencre döntő befolyást gyakorolt Bercsényi Miklós osztrák császári generálisnak és ungi főispánnak magatartása. Gyermekkorából ismerte ugyan a darabos viselkedésű, nemesszívű és tiszta agyú nemeseket, de csak homályosan, inkább álomszerű jelenségeknek tűntek fel előtte gyermekévei, melyeket édes anyja. Zrínyi Ilona közelében töltött a munkácsi ostrom alatt lévő - várban. Innét a birtokaira áhítozó Kolonics bíboros fondorkodásai folytán került a jezsuitákhoz, akik szentéletre nevelték, mint hajdanában Imre herceget, hogy jámborrá tegyék és mint ilyentől megszerzik fejedelmi vagyonát, ha Bercsényi az előbb leírt módon, több ízben meg nem jelenik nála és ki nem oktatja a jezsuiták és általában az akkori papság vagyonhajhászatára. Bercsényinél, mint az ország egyik főméltóságánál, gyakorta megjelent nemesekkel az ifjú Rákóczy nagy előszeretettel érintkezett, ezek meg futóhírként terjesztették, hogy a fiatal fejedelem levetette a labanc plundrát, magyar köntöst öltött és a bajszát is meg növesztette, ami a tarpai sókereskedőt annyira fellelkesítette, hogy zászlót bontott és néhány hívével a környéken portyázó kisebb labanc csapatokat sorra verte, fegyverzetüket elszedte, a falvakat pedig mentesítette attól, hogy a nyakukon élősködő labanc zsoldosokat eltartsák. Buzdulatos mozgalmában bajtársai száma annyira megszaporodott, hogy az egész országban híre ment a tarpai kurucoknak és utódaik a mai napig jelszavukként használják: „Tarpa kuruc volt, az is marad!” Egy kis előjáték. A bécsi udvar is tudomást szerzett Esze Tamás mozgalmáról és utasította hívét, a Szatmárban ülő báró Károlyi Sándor labanc generálist, hogy a mozgalmat verje le. Károlyi el is indult hadilétszámú hadseregével és Dolhánál megütközött a kisnemesek portyázó csapataival. Ezek azonban rendes ütközetbe nem bocsátkoztak, csak kacérkodtak Károlyi seregével, inkább tanulmányozták hadiképességeiket: puskalövés nélkül néhányukat lenyilazták, alkalmi zászlóik hátra hagyása után hazaszéledtek, hogy annál jobban készüljenek a nagy leszámolásra, melyben feltétlenül bíztak, azért, mert sem a papság nagy része, sem a főurak nem tartottak velük, tehát árulás miatt nem volt aggodalmuk. Egyedüli főúr gróf Bercsényi Miklós volt, teljesen a csebi Pogány befolyása alatt állott, aki nagy tapintattal ellenőrizte nemcsak a cselekedeteit, de még a gondolatait is, amiket tervezgetés ürügye alatt szedett ki belőle és akaratát remekül tudta úgy igazítani, hogy Bercsényi szentül meg volt győződve arról, hogy ő akarja azt és nem csebi Pogány. Hát elképzelhető egy akkori főúr agyában olyan gondolat, hogy falusi pap alakját öltse magára és úgy jelenjen meg alázatosan a közgyűlölet tárgyát képező jezsuiták közt és nemes erkölcsöt oltson abba az ifjúba, akit Róma ép oly jámborságra szánt, mint egykor szent Gellért tanítványát, szent Imre herceget. Tudjuk, hogy mikor Károlyi Sándor a felkelők alkalmi zászlóival Bécsben megjelent, ott nemcsak hogy kinevelték, de olcsó diadalmi jelvényeit visszajövet még meg is vámolták. De mint pápista főúr, eltűrt mindent, kecsegtette őt az olcsó hatalom és a diadalmi jelvényekért még kitüntetést is várt, néhány uradalommal ékesítve. Főúri cselszövény. Báró Károlyi Sándort a bécsi kudarc nem tántorította el céljától, magas rangjához méltó vagyont is akart szerezni és evégből külön kereste fel Kolonics bíborost és előtte felfedte tervét, mely szerint most nagyon alkalmas az idő arra, hogy átpártoljon a nemzeti ügyhöz körömszakadtáig ragaszkodó nemességhez, azt látszólag megerősíti és amikor a legjobban fog állni a magyar szabadságharc ügye, pártol át a császáriakhoz és mér megsemmisítő csapást a felkelőkre. A büszke köznemesség nem fog benne kételkedni, a bécsi kudarc miatti bosszújának fogja venni átpártolását. Jutalmul a Rákóczy öröklött birtokait kötötte ki magának, amit Kolonics bíboros meg is igért és megtett minden intézkedést arranézve, hogy a Főúri és papi körökben báró Károlyi Sándornak a cselszövényét tudomásul vegyék és ahhoz tartsák magukat. A cselszövény hatása. Az Esze Tamás kísérleti megmozdulása nagy erőt öntött a szervezkedő nemességbe, a főurak és a papság mitsem sejtett a készülődő viharról, mert hisz ahhoz hozzá voltak szokva ősidők óta, hogy a nemesség hol itt, hol ott időnként összejött, vadászat vagy egyéb időtöltés céljából; mostani összejöveteleiket sem tekintették másnak, csak amikor híre járt, hogy Károlyi és a többi főurak a nemzeti ügyhöz csatlakoztak, változott meg a helyzet. A martalócok szállásain is híre járt az eseményeknek, nagy keveredést váltottak ki, mert míg a jámborak örültek a sok főúr csatlakozásának, addig csehi Pogányt végtelenül elszomorította a vagyont hajhászó főurak csatlakozása és hogy az ellen sem mit nem tehetett, anélkül, hogy a köznemesség harcias irányú hangulatát meg ne zavarja. Halogatni nem lehetett tovább az ügyet, mert futár jelentette, hogy a fejedelem Lengyelből a Beszkidek felé közeledik, méltó fogadtatására okvetlenül meg kell tenni a szükséges előkészületeket, mert hiszen most az a fontos, hogy a fejedelem a várakozásnak megfelelő hangulatot találjon. Amikor a magyar vérbeli fejedelmet fogad. A beregszászi mezőségen, a Vérke partján már napok óta gyülekeznek messze vidékekről festői nép csoportok. Itt egy kis lovascsapat, torzomborz bajuszú, nagy kucsmájú, viharedzett magyarok, széles, lógó pallossal az oldalukon, lassú, óvatos léptekkel közelednek a magas póznára tűzött bordópiros máriás lobogó felé; kopottas farkas kacagányuk szinte összenőve látszik arcukkal, olyan fakó mind a kettő; ha fürgén mozgó szemük nem árulná el bennük a Regécke vár körüli erdőségekben bujdosó kurucait Imre királynak, hát azt hinné valaki, hogy túlvilági lények. Odébb szekereken énekelő csoport közeledik, nőkkel és zeneszóval, hátuk megett szilajon kurjongató lovascsapat zászlót lenget, a kurjantásokból tisztán kivehető: „Éljen II-ik Rákóczy Ferenc magyar király!” Itt fehérgubás, nagykalapú, bocskoros, gyalogcsoport közeledik: „Iljen Rákóczy nás pán krály!”[1] kiabálással. A lovascsapatok legnagyobb része a gyülekező térre kivont karddal, vágtában jelenik meg, hirtelen megáll és jelenti a fogadásukra kiküldött nemesnek, hogy a magyar szabadság kivívására és az idegen iga lerázására fogtak fegyvert, hányan és honnét jöttek, mennyi tartalékot hagytak, mennyi és minő hadianyag áll rendelkezésükre. A fogadtatást intéző nemes minden jelentkező csoportnak kijelölte a helyét és a szolgálatára álló ifjak segítségével minden csoportot elhelyezett és a csoportok vezetőinek, érkezésük sorrendje szerint, csoportonkint adta meg az utasításokat; a táborhely közepét szabadon hagyták, valamint a Munkács felőli oldalon egy utcaszélességnyi szabad bejáratot hagyott a rendező a fejedelem és vezérkara részére. A táborhely közepét a népcsoportokkal érkezett százegy zenekar szegélyezte, illetve annak nagy körén volt megjelölve a helye és azt csak akkor foglalták el teljes számban, amikor a fejedelem és kísérete megérkezett. A fogadtatás mikénti rendezését természetesen Bálint úr intézte és nagy elégtételül szolgáit neki a hosszú évek küzdelmes munkájának eredménye, amit a megjelent csoportok jelentkezéséből már meg is állapítottunk. A gyülekezés negyedik napján napfelkeltekor: fulajtárok érkeztek, tudtul adván, hogy a fejedelem őnagysága és kísérete pontban kilenc órakor megérkezik, ezt Bálint úr a szolgálatára álló ifjak útján tudtára adta az egész nagy tábornak, úgyhogy vagy ötven ifjút küldött szét, akik minden csoporttal külön-külön tudatták a Fejedelem érkezésének idejét, a többi tudni valót a csoportok vezetőivel már tudatta előzőleg. Fenséges pillanatok következtek mostan, a százezernyi nép csendesen morajló mozgását csak egy-egy paripának vagy kanca lónak a vékonyhangú nyerítése, vagy egy-egy féktelenkedő ménlónak a nyihogása, - mely vastaghangú nyerítéssé változott - zavarta meg. A zenészek véget nem érő pengetése, hangszereinek próbálgatása, változatos színezetet adott a népmoraj búgó zúgásának és ezen különböző hangok órák hosszán át oly kellemesen összevegyültek, hogy a legfinomabb zenei hangokhoz szokott fülnek is jólesett hallani és a még ott settenkedő jezsuita csoportban is ünnepélyes hangulatot keltett. Hát még amikor Rákóczy és díszkísérete a távoli szürkeségből kibontakozott és minden pillanat közelebb hozta őket a várakozó néphez; ez a rendkívüli látvány szinte révületbe hozta nemcsak az embereket, de a lovaikat is annyira, hogy az egész nagy tömegben egyetlen pisszenés sem hallatszott és a fejedelem kísérete előtt lovagló négy kürtös kürtszava remekül hangzott az egész nagy tömeg felett; amikor a négy kürtös a nagy tábor középbejáratához ért; kettesével kétoldalt állt, szemben egymással, élénken figyelve az udvarmesterre. A kürtösök után haladt a nemes lovasapródok százas csoportja, tízes sorokban. ezek a tábor körébe érve, az egyik sor jobbra, a másik balra vonult úgy, hogy az egész kört körülvették és a zenészek előtti körvonalat foglalták el. Az apródok után következett az udvarmester, aki vigyázott arra, hogy a fejedelem elég tág helyen mozoghasson és az ünnepély alatt senki ne zavarja. Amint a lovasapródok utolsó tíz lovasa is befordult a táborkör szélére, az udvarmester lepattant lováról, hogy a fejedelem szolgálatára lehessen, aki csak akkor vált egészen láthatóvá a nagy néptömeg előtt, amikor a nemes lovasapródok és az udvarmester is elvonultak előle. Hófehér, ragyogó szőrű, hosszú farkú, hullámos sörényű, táncos, könnyed járású, kanca lovon léptetett a táborkör bejáratától annak közepe felé, ahol fel volt állítva a tábori oltár, amelynél akkor kezdték meg a szentmisét, amikor a menet előtt lovagoló négy kürtös a fejedelem érkezését jelezte. Rákóczy az imént leírt lovon, tiszta fehér, arannyal áttört, selyem brokát ruhában, hermelin prémes kalpaggal és hermelin prémes mentében ült a lován, csupán kalpagjának a Forgója és a hermelin prémpettyek voltak feketék, míg ruháját, kardját és lova szintén Fehér szerszámját, aranyfoglalatú ékkövek, smaragdok díszítették, remek összhangban, úgyhogy senki sem tudta róla tekintetét levenni, mert a leírt rendkívüli választékos színezést mintegy kiegészítette hófehér lovának rózsásszínű orra, mely szín tágult orrlyukaiban bordópirossá sötétedett. A fejedelem nemesen kiváló alakjának mintegy hátterét képezte a háta megett felvonuló színes díszöltözetű magyar főúri társaság és a velük jött külföldi követek; valamennyien nemzetük díszöltözetében és lóháton, de míg a kíséret tagjai a táborkör bejáratánál leszálltak lovaikról és gyalog vonultak be, addig a fejedelem lován maradt. Mindez oly csendben történt, hogy amikor Bálint úr a táborkör bejáratához érkezett fejedelemnek az utóbb írt jelentését megtette, azt az egész tábor nagy tömege jól hallotta: „A haza szabadságáért összeszövetkezett magyarok vezérlő Fejedelme! Kegyelmes Urunk! Csebi Pogány Bálint botfalvai birtokos, a nemesi felkelők megbízásából jelentem, hogy szent szabadságunk védelmére mint egy ember résen állunk és várjuk parancsait, a számszerű és anyagkészletünkről szóló kimutatást ügyünk nagy pártfogójának, gróf Bercsényi Miklós őkegyelmének szolgáltatom át részl


Szólj hozzá

Név:
E-mail címed:
Az e-mail címed nem jelenik meg az oldalon
Szöveg:
Milyen nap van ma Magyarországon?








Ingyenes honlapkészítő
Profi, üzleti honlapkészítő
Hirdetés   10
Végre értem amit angolul mondanak nekem, és megértik amit mondok.

KÖSZÖNÖM NOÉMI!