Bejelentés



Csillagszülött

MENÜ










Tündérek a néphagyományban és a mesékben


Boldizsár Ildikó Tündérek a néphagyományban és a mesékben A magyar népmesék természetfölötti lényei nagy kihívást jelentenek a folklórkutatók számára. Az évszázadok során formálódó, átalakuló meseszövegekből ugyanis az idők folyamán éppúgy eltűntek a hagyománnyal és a népi hiedelmekkel szoros kapcsolatban álló tündérek, boszorkányok, garabonciások, sárkányok, óriások és törpék, miként az emberek mindennapi életéből is. A realitásukat – mondhatni valódi lényüket – elveszített természetfölötti lények a folyamat eredményeképpen egyre inkább mesei tulajdonságokkal ruházódtak fel: "csodás" lényekké változtak, s mint ilyenek, többé már nem tartoztak természetes módon egy család vagy közösség életéhez, csupán "vendégként" jártak oda. Így állhatott elő az a helyzet, hogy például a mesei tündérek és boszorkányok a mai olvasók vagy mesehallgatók számára egyre zavarosabb, átláthatatlanabb, érthetetlenebb és ambivalensebb alakkal és tulajdonságokkal rendelkeznek, eredetük kibogozása pedig szinte reménytelen vállalkozás. Csupán egyetlen természetfölötti lény maradt viszonylag "ép" a mesékben: a táltos paripa, aki mindmáig őrzi azt a tudást, amely az embert a meséken keresztül többek között az éghez is köti. illusztrációA tündérhitről Róheim Géza már 1925-ben megállapította, hogy "tárgyalása a folklorekutatót szép, de rendkívül kényes feladat elé állítja".1 A magyar népi hitvilág tündéréről ugyanis rendkívül kevés adat áll rendelkezésre. A folkloristák szerint ezen adatok többsége is régi, nehezen értelmezhető, és bizonyosra vehető, hogy a magyar néphitből hiányzik a határozottan körvonalazható tündérképzet. Az adatok jó része mondák alapján állítható össze, ugyanis a tündérek leggyakrabban helyi mondákban szerepelnek; így például a múlt század végén – sőt sok helyen napjainkban is – bizonyos felvidéki és erdélyi várromokat tartottak tündérek által lakottaknak, illetve építetteknek, továbbá bizonyos kőalakzatokat kővé vált tündéreknek. Ezeken kívül főleg a Balaton partján és a Csallóközben ismertek a fürdőző, fésülködő, táncoló, a Duna szigetein mulató, aranyport hullató, aranypatkót elhagyó tündérek és a hozzájuk kapcsolódó mondák. A Balatonnál a tihanyi hegyoldalban kivájt sziklaüregeket a nép tündérvárnak nevezi, mert úgy tartották, hogy egykor itt laktak a Balaton tündérei. Egy csallóközi néphit szerint a Fertő tóban hét város süllyedt el, amelyekben vízitündérek laktak, s a Duna alatt van a tündérek fényes birodalma, amely elnyúlik egészen a tengerig. A néphit ismeri a lápi tündéreket is, akik bűvös nótázásukkal megbolondítják a férfiakat, valamint azokat a vízi tündéreket, akik vízbe csalogatják az embert. A tündéreket általában arról lehet megismerni, hogy a levegőben énekelve repülnek, és a férfiakat halálra táncoltatják vagy vízbe húzzák. Olykor kincset is adnak a nekik muzsikáló vagy velük táncoló férfiaknak, ám ez a kincs reggelre eltűnik vagy visszataszító tárggyá változik. A rendelkezésre álló adatokból az is kiderül, hogy a néphit nem igazán tudja megkülönböztetni a szépasszony, a boszorkány és a tündér alakját. Pócs Éva szerint a boszorkányhiedelmek egyik gyökere épp a tündérek kultuszában rejlik, ugyanis a tündérek hiedelem-és rítusrendszere a magyarság keleti és déli szomszédainál (valamint az egész Balkán-félszigeten) megelőzte a boszorkányság hiedelmeit és intézményét. Ez lehet az oka annak, hogy a mesékben is összemosódik a boszorkányok és a tündérek alakja – nem könnyű elkülöníteni a tisztán "tündéri", illetve "boszorkányos" tulajdonságokat vagy szerepeket. A Balkán tündérei egyébként önmagukban is kettős vagy több arcú lények voltak: egyrészt károkozó és betegséghozó démonikus alakoknak tartották őket, másrészt termékenységőrző és termékenységbiztosító funkcióval is rendelkező istennőszerű lényeknek, akik periodikusan jelentek meg az emberek között. Pócs Éva szerint ezek a tündéri külsejű, elbűvölő szépségű, repülő, táncoló, éneklő nők széttöredezett vallási rendszerek különböző mitikus lényeinek vonását őrzik.2 Véleményem szerint a tündérek a mesékben is e mitikus lények egyes vonásait és szerepeit öltik magukra. A tündérek és a boszorkányok határainak elmosódása a mesékben még akkor is okoz némi zavart, ha – és ez bizton állítható – a népmesék tündérei nem azonosak a néphit tündéreivel. A népmesék tündérei egyáltalán nem ismerik a néphagyományok rendszerét, s csupán annyiban van közük ehhez a rendszerhez, hogy a mesebeli tündérek is éppúgy több arcúak, miként hagyománybéli társaik. Egyik új arcukat pedig kifejezetten a mesékben mutatják meg: szelíd, szép, veszélytelen, feleségnek való tündérlányok nem röpködtek régen az emberek között, ez a tündértípus csak a mesékben létezik. Mindezek ismeretében a mesebeli tündérekről legelőször is azt állapíthatjuk meg teljes bizonyossággal, hogy alakjuk gyakran olvad össze a boszorkány alakjával. Nagy Olga például a boszorkányok kapcsán fedezi fel azokat az ellentmondásokat, amelyek a tündérekre is jellemzők. A boszorkány ugyanis lehet a sárkányok anyja, aki anyaként bosszulja meg gyermekeit; lehet "lecsúszott tündér", aki nem elcsábítja, elbűvöli a férfiakat, hanem leigázza, kővé varázsolja őket, és egyéb gonoszságokra is képes velük; lehet gyönyöröket hajhászó és "paktumot kötő földi asszony", akit aztán büntetésből megpatkolnak, s lehet "jóindulatú varázslónő", aki megsegíti a hősöket.3 A mesei szövegek alátámasztják tehát Pócs Éva azon vélekedését, miszerint a tündérboszorkány egymásba olvadását az a hiedelemrendszer magyarázhatja, amely a tündéreket a boszorkányok őseinek tartja. Ezek a tündérek aztán az idők folyamán "elboszorkányosodtak", vagyis "az emberek iránt ambivalens tündérek »kárt okozó oldala« a boszorkány alakjába olvadt". illusztráció A tündérek alakja legalább annyira sokféle a mesékben, mint a boszorkányoké. A tündérek a mesék légies alakjai, s bár a boszorkányok is gond nélkül képesek a levegőben közlekedni, ez a szféra inkább a tündérek lakóhelye. A boszorkányok ritkán táncolnak a mesékben, a tündérek annál többet. A tündérek gyakran jelennek meg csapatostul, méghozzá madár alakban (leggyakrabban hattyúként) a mesehős előtt. A madár alakú, igéző szépségű tündér sohasem adományozó vagy segítőtárs, hanem olyan asszony, akibe a hős azonnal beleszeret, s ez indítja el a bonyodalmakat. A hős ellopja a madárleány tollruháját, aki végül feláldozza érte tündérlétét, ám az első adandó alkalommal visszaszerzi (visszakéri, visszakönyörgi) a jól elzárt tollruhát, és huss!, kirepül az ablakon. A férfi csak hosszas bolyongás után tudja visszaszerezni eltűnt feleségét. Népmeséinkben egyetlen istennőszerű alak található: Tündér Ilona, akit Boldogasszony mesei megfelelőjének tekinthetünk. Tündér Ilona leggyakrabban szintén madár – mégpedig hattyú – képében jelenik meg. Ő az, aki hálószobájában vagy udvarán őrzi az élet és a halál vizét, kertjében az ifjító, gyógyító almát vagy egyéb gyümölcsöt. Tündér Ilonáért el kell menni Tündérországba, ami szintén valahol a levegőben – legalábbis felhők vagy köd takarta helyen, elérhetetlen messzeségben – található. Egyes mesék szerint a tündérek "hétszőrű macska sarkán forgó várban", vagy üvegpalotában laknak, ahová csak estefelé térnek meg, méghozzá ily módon: "Alkonyatfelé szelíd hangok hallatszottak ki a várból: hazatértek a szertekalandozó Tündérek és a szép Delibáb, ki a verőfényes puszták fölött uszkált tündérhajóban; vidám mulatozással lebegték körül arany- és ezüsthajú társnéi. Így folyt az est vidám enyelgés közt."4 Ipolyi Arnold is rossz, elkárhozott tündéreknek nevezi a boszorkányokat, de őt csak a tündérek "szebbik" arca érdekli. A tündéreket az emberiség és a föld "jóltévő anyáinak" tartja, "kik a halandókat kegyelve, látogatva, boldogító munkával, foglalkozással és művészettel megáldják; majd mint a szellemek, az emberiséggel elvegyülve, vagy végzetnőkkint végzetük intézik, jóslatukkal előjelentik, meghatározzák, a csaták kimenetelét eldöntik; míg másfelől ismét csupán helyi nimfák, víz-, hegy-, erdő-, barlang-, házi és kincs-, őr- és védszellemekkint jelentkeznek..."5 Ipolyi Arnold Kampó táltos című meséje bővelkedik a – vélhetően Ipolyi által kreált és a Magyar Mythologiába is felvett – különféle tündérekben: Büvellő Tündérke bűvös-bájos kenőcsöt ad a hősnek, amellyel alakját változtathatja, Gillike Tündér a madarak szavát érteti meg vele, Szemőke Tündér olyan tükörrel ajándékozza meg, amellyel hét mérföldre elláthat, ha belenéz, Füvellő olyan füvet ad neki, amely a füveket szólaltatja meg, Szüdellő oly tulajdonságot, hogy kiismerhesse az emberek szívét, Illangó pedig olyan varázstüszőt, amellyel egyszerre hét mérföldet ugorhat. Kampó vitéz "annyira meghitt volt a Tündérvárban, hogy láthatta, mit senki más: a tündérek titkos vigalmait; látta esti mulatságaikat, midőn leggyönyörübb madáréneklés mellett tánczoltak, majd orsómódra pörögve, gyorsan mint a forgószél, majd a levegőbe röpködve, hol ilyenkor a Tündérek számtalan serege gyűlt össze, szolgált körükben és értette beszédeiket."6 A mesékben a tündérek nemcsak úgy hívhatják fel magukra a figyelmet, hogy madáralakban megkísértik a hőst, hanem úgy is, hogy üzennek neki. A férfit megszerető és cselekedni is kész nő alakja abban a tündérben található meg, aki nem várja meg, hogy rátaláljanak, hanem üzen a hősnek, szerelmet vall neki, és epekedve várja a találkozást. A csíkszentdomokosi Albert András meséjében (1947) aranytollú pelikán viszi Szép Andrásnak a következő levelet: "Hallod-e, te világhíres Szép András, láttam én a te képedet lepingálva, odabent a tük országotokban, de szeretném látni a valóságos élő képedet, és hogy lám, olyan szép vagy-e – gyere hát el énhozzám ide szép Tündérországba, és ha jössz, mindenütt csak a pelikán madaram után gyere, és aki neked e levelet írja, nem más, mint Szép Tündér Rózsa, a Tündérország leghíresebb és legszebb tündérkirály leánya, aki sokat gondol rád. A viszontlátásig Tündér Rózsa."7 A mese a továbbiakban úgy alakul, mint általában a feleségszerző mesék: Szép Andrásnak ugyanannyi – Tündér Rózsa által kijelölt – próbát kell kiállnia, mint mesebeli társainak. Szép András azonban nem marad adósa az őt bolondító tündérkedvesének, úgy megleckézteti a lányt, hogy "az egész város népe esszegyűlt csudájára s sajnálatjára, hogy nincs szerencséje a szép legényekhez". illusztráció Az európai mesekincsben a Grimm-mesék tündérei a legveszedelmesebb tündérek. Ők nem szerelmet ébresztő alakok, hanem gyerek- vagy férfirabló gonosz lények (A tó tündére; A vízitündér), jóságos és rossz akaratú keresztanyák (Csipkerózsika), vagy meghalt anyák lelkei (Hamupipőke). Az egyik Grimm-mesében a jó és a gonosz – feltételezett – tündér egyszerre fordul elő. Csipkerózsika keresztelőjére a birodalom tizenhárom "tudós asszonya" közül csak tizenkettőt hívnak meg, mert "a királynak csak tizenkét aranytányérja volt, amelyekben tálalni akart nekik". A Grimm-mesében tulajdonképpen nincs egyértelművé téve, hogy kik is valójában ezek a tudós asszonyok: tündérek avagy boszorkányok. Adományaik szerint – erény, szépség, gazdagság, s "mindaz, amit kívánni lehet a világon" – a tündérekhez állnak közelebb, ám a sértett, elfelejtett és feldühödött tizenharmadik inkább a boszorkányokra hasonlít, amikor megátkozza Csipkerózsikát. De itt is szó lehet természetesen ugyanannak az alaknak két ellentétes oldaláról is. Jellemző egyébként a tudós asszonyok hatalmára és a közöttük lévő egyenlőségre, hogy mindegyikük csupán egyet kívánhat az újszülöttnek, és egyikük sem tudja semmissé tenni a szörnyű átkot, mert azt csak enyhíteni lehet. A német mesék tündérei egyébként sokkal fenyegetőbbek, titokzatosabbak, lidércesebbek és veszélyesebbek a magyar mesebeli tündéreknél, akik viszont nem oly sokfélék, mint angol tündértársaik, s nem annyira humorosak és józanok, mint a franciák. Utóbbiak "hagyják, hogy az emberek problémáikat a maguk emberi eszközeivel oldják meg, azaz agyafúrtsággal és >>kartezianizmussal<<, az angol tündérek pedig valóságos hierarchiába rendezetten élnek. A magyar mesebeli tündérek alakjában nem lelhető fel az a balkáni hiedelem, hogy "a tündérek sötét, halotti és világos, termékenységhozó »oldala« olykor kettészakad jó és rossz vagy fehér és fekete tündérek egy-egy helyen egyidejűleg számon tartott alakjaira, mégis általában egy ambivalens alakban őrzik ezt a kétarcúságot", írja Pócs Éva. Berze Nagy János felveszi mesekatalógusába a lélekrabló tündér típusát, de csak külföldi párhuzamok alapján tud bemutatni olyan tündéralakokat – például a barna tündért, a fekete tó tündéreit –, akik alvás közben kiveszik az emberből a lelkét, vagy elrabolják a szemét. A magyar mesékben nem tündér rabolja el a lelket vagy a szemet, hanem a sárkány vagy a boszorkány, így a Magyar Népmesekatalógus – megegyezően a nemzetközi mesekatalógussal – már nem is a rabló személye, hanem a kárvallottak szerint tipizálja a mesét a vak öregek típusszám alatt. A magyar tündérmesékre általában jellemző, hogy egy mesén belül a tündérek nem változtatják szerepeiket. Nem kényük-kedvük szerint lesznek hol jók, hol pedig gonoszak, hanem attól függően, hogy a hős miként bánik velük. A magyar népmesék tündérei nem rossz szándékúak; a gonosz, a hős életére törő vagy a hős vesztét okozó női alakokat a magyar mesék egyértelműen boszorkánynak nevezik. Az ártó tündérek sem igazán ártóak: a Tündér Ilona és a királyúrfi című mesében például Tündér Ilona anyját, a Tündérkirálynőt azért kell ördögöknek – a hős segítőtársainak – elpusztítaniuk, mert különféle akadályokat állít lánya kérője elé. Összefoglalásul elmondhatjuk, hogy a magyar hiedelemvilág ártó tündéralakjai – a vízi, lápi és tűztündérek – nem kerültek bele a mesékbe, inkább a mondákban vagy a mesék boszorkányalakjaiban éltek tovább, majd pedig a műmesékben születtek újjá, mégpedig szintén ambivalens alakban. Lázár Ervin például maga is elbizonytalanodik a tündérek és a boszorkányok határvonalainak meghúzásában, amikor megteremti a "tünkány" meg a "boszordér" alakját, és akkor is két mitikus lényt keresztez egymással, amikor Hétfejű Tündérnek nevezi meséje jóságos alakját. Végső soron azonban a mesékben szereplő tündérek – legyenek bármilyen ambivalens alakok – jó szolgálatot tesznek a mesék értő hallgatóinak: nemcsak egy olyan kor válik átélhetővé és elérhetővé általuk, amelyben az ember mindennapos kapcsolatban állt a természetfölötti lényekkel, hanem az a tudás is, amely ismerte, elfogadta és kezelni tudta a női princípiumban rejlő "sötét" és "világos" oldalt is. Irodalom: 1. Róheim G.: Magyar néphit és népszokások. Bp., Athenaeum, 1925. 2. Pócs É.: Tündérek, démonok, boszorkányok. Bp., Akadémiai, 1989. 3. Nagy O.: Hősök, csalókák, ördögök. Bukarest, Kriterion, 1974. 4. Ipolyi Arnold népmesegyűjteménye. Kampó táltos című mese. Szerk. Kálmány L., Bp., Athenaeum, 1914. 5. Az ősi magyar hitvilág. Bp., Gondolat 1978. 6. Kovács Á.: Ipolyi Arnold, a népmesekutató: Isten, ördög, tündér, boszorkány, táltosló a népmesében és a Magyar Mythologiában. Előmunkálatok a Magyarság Néprajzához 3. Bp., MTA Néprajzi Kut. Csop., 1978. 7. Albert András Szép András című meséje. In: Magyar népmesék. Szerk. Ortutay Gy., Dégh L., Kovács Á., Bp., Szépirodalmi, 1960. Ökotáj, 39–40. sz. 2008. 170–174. o. Forrás:http://www.okotaj.hu/szamok/39-40/ot39-14.htm










Ingyenes honlapkészítő
Profi, üzleti honlapkészítő
Hirdetés   10
Végre értem amit angolul mondanak nekem, és megértik amit mondok.

KÖSZÖNÖM NOÉMI!