Bejelentés



Csillagszülött

MENÜ








Kajtor Béla János:Istenek nyomában…


„Isten óvjon, ledönteni mindent, ami talmi. Elegendő tudnunk mi az, amin állunk.” Emberpróbáló vállalkozás Isten nyomait keresni a dogmákra, téveszmékre, öncélú filozófiákra épülő világunkban. Isten olyan általános, archaikus, emberi megtapasztalás, hogy létezését kétségbe vonni, legalább annyira dőreség, mint világi tulajdonságokkal, formákkal való felruházása. Isten köszöni szépen, megvan minden belemagyarázott emberi akarat, ráció nélkül. Isten van, de sajnos „fejlődésünkkel” egyetembe, egyre inkább elveszítjük a közvetlen kapcsolat lehetőségét. Avagy nem marad más, mint a lehető legmélyebbre ásnunk, az ősi források megtalálásának reményében. Tehát, fennkölt himnuszok kutatása helyett javaslom, az „íz” szótövünk, annak bővített alakjainak vizsgálatát, jelentésük, a dallammá fonódó hangok ízlelgetését. Ígérem, nem fogunk csalatkozni, hangszerünk, belső lényünk jelezni fogja a legkisebb, diszharmóniát is. Tehát, mit is üzen, mit „ad” nekünk ez a picinyke szó? Egyrészt a „jó és a rossz” megkülönböztetésének képességét, mint íz-érzék, ízlés, ízlelés, másrészt a dolgok, a körülöttünk lévő világ tagolódását, finom, apró részekből való összetételét, és ezek szoros kapcsolatát, pl. íz, ízék, ízelt, ízület. De az izgás, izgő-mozgó, izgalom, izom alakokban rezgő, hullámzó mozgásra enged következtetni, továbbá az izzás, izró, izzó kifejezésekkel a tűz fogalmát eleveníti fel. Sőt mi több, rokonsággal, vérvonallal, magával a vérrel is kapcsolatba hozható, úgymint; ízig-vérig, íz-örökség, egy ízből származó. Végül az egyik legelvontabb fogalmunk, az idő meghatározásában is segítségünkre siet, pl. ízibe, két-, három ízben. Ezek után tegyük fel a kérdést: Mit jelent valójában az eredeti íz szavunk? A válasz meglehetősen érdekes, és meglepő. Az íz szavunk apró részecskéket, időintervallumokat, mozgást jelent, ami, amik rezgésével, hullámzásával, akár a legkeményebb anyagot is izzás állapotába hozhatja. Az egész élővilágunk ízekből épül fel, bennünk, emberekben, a vér közvetítésével van jelen, és neki köszönhetjük a jó és rossz fogalmát. Mindezt tetézendően el kell mondanunk, hogy őseink hite szerint; közvetlen a szem közelében, az íz-gödörben, a halántékon található a fő „lakhelye”, és a szóbokor legkedvesebb szava az izike, ami kisdedet takar. Mielőtt mélyreható következtetéseket vonnánk le, nézzük meg a vele rokonítható szavainkat, kifejezéseinket. Mindenképpen idesorolnám az izza, izsa, isa (bizony?), ismer, idéz, igízet, igéz, iga, íg, ég, és ezek „vonzatait”, mint iginyes, igényes, egyenes, igen meghatározásokat is. Persze vég nélkül folytathatnánk a sort, de nem szeretnék az értelmező szótár szerepében tetszelegni, inkább foglalkozzunk az érdekesebb párhuzamok, megfeleltetések lehetőségeivel. Ilyen a Halotti Beszédben is szerepelő izsa, isa kifejezésünk, amelynek jelentését a mai napig nem tudják, illetve egy, meglehetősen erőltetett megoldásként, a biza, bizony értelemmel ruházták fel. Amely megfejtés, esetleg a bizonyság, bizonyosság tartalommal tűnhet valósnak. Hiszen, hogy is hangzik – szabad fordításban – a mi Halotti Beszédünk? „Bizony por és hamu vagyunk” És hogyan nézne ki az iz, iza, isa rokonságának, azonosságának feltételezése esetén? „Lélek (isteni mag) por és hamu vagyunk” „Isa (isteni mag) és nem egy ember múlhatja ez vermet, Isa (isteni mag) mind ahhoz járulók vagyunk.” Igen, ezzel elárultam mit is gondolok az Ízről, az isteni magról, világunk legparányibb részecskéjéről; Ő a „törvény”, a „fonalak szövőszéke”, a Logosz, a Szentlélek, az Atyától származó, a Fiú, másképpen az Ige, Isa, Isha. Nem kevesebbet állítunk ezzel, minthogy a Halotti Beszéd, szerzője, fordítója –tudatosan, vagy tudatlanul- közölte velünk Isten egyik, ősi nevét, ami keresztény értelmezés szerint a Szentlélek, netán a második isteni személy, a Fiú. *** Emberpróbáló vállalkozás Isten nyomait keresni a dogmákra, téveszmékre, öncélú filozófiákra épülő világunkban. Isten olyan általános, archaikus, emberi megtapasztalás, hogy létezését kétségbe vonni, legalább annyira dőreség, mint világi tulajdonságokkal, formákkal való felruházása. Isten köszöni szépen, megvan minden belemagyarázott emberi akarat, ráció nélkül. Isten van, de sajnos „fejlődésünkkel” egyetembe, egyre inkább elveszítjük a közvetlen kapcsolat lehetőségét. Avagy nem marad más, mint a lehető legmélyebbre ásnunk, az ősi források megtalálásának reményében. Fejtegetésünk előző fejezetében közelebbről megismerkedtünk Isten szavunk első részével, az iz-zel, de vajon mit rejthet a másik összetevő a ten? Annyit tudunk, hogy eleink Isten önálló megnevezéseként is használták: „Ten adta, Ten veszi el” stb. Továbbá sok találgatás látott már napvilágot a kérdéses szótő jelentésével kapcsolatba, melyeknek többsége idegen nyelvekből származtatja, értelmezi. Úgy gondolom, akkor járunk el helyesen, ha maradunk az eddigi, jól bevált úton, azaz anyanyelvünk segítségével, a kifejezés szerves környezetében, bővítményeiben, szóösszetételeiben folytatjuk vizsgálódásainkat. A ten szavunk ismertebb „képződményei” a következők; tenger, tengely, tente, teng, tenmaga, tens-uram. Valóban nem bővelkedünk a ten „alkotta” kifejezésekben, de ebből a kevéske információból is levonható némi következtetés. Tehát milyen tulajdonságokat, meghatározásokat takarnak a felsorolt szavaink? Egyrészt utalnak nagyságra, nyugalomra a tenger, teng formákban. Bár a tenger esetében nem szabad elvetnünk a Tentől-áradó, eredő értelmezést sem, mivel a Ten, mint isteni fogalom mindenképpen kapcsolható az Éghez, a „belőle” eredő vízhez, az esőhöz. Ellenben a teng eredetileg mozdulatlanságra, vegetációra utalt. Nem kevésbé erre enged következtetni a tente, nyugtatásra, alvásra biztató szócska, de bátran gondolhatunk az egy, egyedüli tartalomra is a tenmagad, vagy a tensuram esetében. Mindezekkel összhangban van a tengely, ami mozgó, forgó szerkezetek egyedüli, álló, nyugalomban lévő része. És ebben az esetben kicsit többről is van szó, mint egy álló dologról; a tengely rendszerezi, teszi hasznossá, ésszerűvé a különféle energiákat. A tengely a lelke, a központja az „egész mindenségnek”. Úgy vélem, az eleve létező, „egyedüli” tengelyben találtuk meg azt a kapcsolódási pontot, ami segít a rejtély megoldásában. A magyarság vallási, és világszemléletében köztudott jelentőséggel bír a Világfa, vagy Életfa, hiszen a Világfa felépítése, annak két oldala, törzse, ágai, és gyökerei, mintegy leképezik a mindenség felépítését. Mondom a mindenséget, hiszen a fa minden ága, vagy gyökere, egy-egy külön világnak felel meg. Továbbá egyensúlyba tartja a „két oldal” erőit, magába foglalja a lent, mint fent tanát, Ő az örök harmónia, a Szentkereszt. Csak csendesen jegyezném meg; a Szentfa maga az Isten. És ne feledjük, a nagy körforgásában kell lennie egy vezérlő elvnek, Isten egyenesének, egy tengelynek… az „Atyának”. Igen a tengely, ami körül táncot járnak a világok, az Ég csillagai, a Nap, a Hold, az élő és holtlelkek, a jelen, és a holnap. A Szentfát pedig csak a táltos-papok - a beavatott, „találékony”, tudós emberek - ismerhetik, akik révüléseik (halál-közeli állapot) folyamán bejárják annak minden ágát és bogát. Köszönjük segítségüket! Bízom benne, hogy egy apró lépéssel ismét közelebb kerültünk az igazsághoz. *** Emberpróbáló vállalkozás Isten nyomait keresni a dogmákra, téveszmékre, öncélú filozófiákra épülő világunkban. Isten olyan általános, archaikus, emberi megtapasztalás, hogy létezését kétségbe vonni, legalább annyira dőreség, mint világi tulajdonságokkal, formákkal való felruházása. Isten köszöni szépen, megvan minden belemagyarázott emberi akarat, ráció nélkül. Isten van, de sajnos „fejlődésünkkel” egyetemben, egyre inkább elveszítjük a közvetlen kapcsolat lehetőségét. Avagy nem marad más, mint a lehető legmélyebbre ásnunk, az ősi források megtalálásának reményében. Miután, az előző két részben „megfejtettük” Isten szavunk eredeti jelentését, élvezhetjük az elvégzett munka gyümölcsét, azaz kényelmesen hátradőlhetünk. Vagy mégsem ez a helyzet? Attól tartok még nem jött el a pihenés ideje. Határozott hiányérzetem van, és gondolom, nem vagyok vele egyedül. Mivel az isteni hármasság, szintén egy archaikus megtapasztalás - ami végigkíséri az emberiség spirituális történelmét -, folytatnunk kell a kutatást. Egyszóval, az íz, ige, és a ten, világtengely mellől hiányzik még „valaki”, a harmadik isteni személy. Egy befogadó, szülő, tápláló, princípium, maga az ANYA. Ami a mi esetünkben megfelel, az „atomi lét” állapotában lévő anyagnak, ha úgy tetszik „pornak, agyagnak”. Igen, az anyag, amely egyaránt megjárta a „mennyet és a poklot”, hiszen a materializmus követői szemében ő volt a „minden”, még az idealizmus esetében a bűn forrása, az ördög felségterülete. Azt hiszem, megegyezhetünk abban, hogy mind a két felfogás hiányos, és abszurd. Az egyik letagad, lealacsonyít egy isteni tényezőt, míg a másik csak ezt fogadja el, bár hálából megcsonkítja, kimiskárolja a „lelkét”, a szenthármasság egységét. De ideje munkához látnunk, tehát az anyag, anya szavunk elsődleges jelentése, az a „valami”, amiből minden vétetett, példának okáért; anya-ág, anyaföld, anyanyelv, anya-folyam, anyaország, stb.. A felsorolásból külön kiemelendő a föld, mivel „Porból lettünk, s porrá leszünk.”, vagyis tőle származik minden élő és „élettelen”. A „föl-domborodó” föl-d-ből, az anyaföldből, amelybe ugye, vissza is hull minden. A Föld, vagy az anyag „szellemmel áldott” állapota, a szülő, tápláló, majd befogadó volta következtében, az újjászületés, az isteni szellem érzékelhetővé válásának szimbólumává lett. Ezek után, az lenne a csoda, ha nem alakultak volna ki Istenanya kultuszok, vallások, ami nálunk, magyaroknál az Emese ősanya képben öltött testet. Emese eredeti szótöve szerint, mint em, emelkedő értelemben, természetszerűleg köthető a földomboruló, fölemelkedő Földhöz, az anyag forrásához, valamint az emes, emlős, emse szavaink által, a világot táplálni kész Istenanya fogalmához egyaránt. Egyébként nyugodtan asszociálhatunk, a több tucat emlővel ábrázolt Efézusi Artemiszre, vagy - minden érzelgőséget félretéve – a hasonló, külső tulajdonságokkal bíró anyasertésre is. Megjegyezném, hogy az ellentmondás csak látszólagos, tudniillik az ősi kultúrákban sokkal természetesebb kapcsolatban voltak a teremtett világgal, mint a mai, sterilizált értékrendszerünk viszonyai között. Egyszóval, nagy valószínűséggel a magyarok Emeséje egy Istenanya, Földanya. Hogy mennyire közel járunk az igazsághoz, bizonyítja az ember megnevezésünk, ami semmi mást nem üzenhet, minthogy emből-eredőek, Em gyermekei vagyunk. Mondom ezt annak ellenére, miszerint a Turul legendában Emese, Álmos anyjaként szerepel. Meggyőződésem a történet sokkal régebbi eredete, hiszen mi sem lehetett természetesebb Álmos, és nemzettsége részéről, mint az ősi, isteni magtól való származás felelevenítése, amely kézzelfogható tekintélyt kölcsönzött a versengő törzsfők körében. Az eddigieket összegezvén, az igazi szentháromság; IZ-TEN-ANYA (ANA, EM). Pontosabban, Iz az Ige, a Logosz, az isteni mag, melynek manifesztációjához, létéhez szükséges a befogadó anya, Em, és kettőjük, szent nászaként születendő, „lelkes”, megformált anyag, a valóvilág. Amely világban a folyamatosságot, az örök körforgást Isten egyenese, a tengely, TEN biztosítja. Igen ez a sokat emlegetett Hierosz Gamosz, a három egysége, a „három a magyar igazság”, a Világfa. A Világfa, melynek napos (világos), holdas (setét) oldalai jelképezik Izt és az Anyát, még a Szentfa egésze a mindenséget, magát Iz-Ten-Anyát. De az Ő „felülnézete”, a kínai Jing-Jang, Ő a világvallások alapja, az EGY ISTEN. És valóban egy az Isten, attól függetlenül, hogy mennyi, különböző istenek nevében kiontott vért kell még a Földanyának befogadnia. *** Leírható-e, a mag csodája? A fa árnya, virága, gyümölcsének íze, Ég és Föld találkozása, népek törzsének elágazása? Bizonyára nem. Ezért van szükség regére, táncra és varázsra. Fejtegetésünk első három részével lezárult egy fejezet, amelyben, szavaink, mint eredeti információhordozók üzenetéből vontunk le bizonyos következtetéseket. A második részben, ha lehet sokkal nehezebb dolgunk lesz, hiszen az alaptézisek továbbfejlődött, nem egyszer „leromlott” változatainak szimbólum kavalkádjában illene eligazodnunk. Olyan terület ez, ahol megvan a veszélye a szubjektív megítéléseknek, az „amit szeretnénk” alapú konzekvenciáknak. Nem ígérhetem a megcáfolhatatlan valóság kimondását, de úgy vélem minden elmélet, és feltételezés közelebb visz az igazsághoz. Az igazsághoz, ami – minden ellenkező híresztelés ellenére – egy, és oszthatatlan. Tehát, kutakodásunk eredménye nem támasztotta alá, a vallások, istenhitek egyenes vonalú fejlődésének elméletét. Sokkal inkább körvonalazódni látszik egy, meglehetősen fejlett, univerzális világképpel, istenfogalommal bíró ősvallás, melynek elemei megjelennek a mai vallások tanaiban, mindennapjainkban.Úgy gondolom, a továbbiakban, érdemes mondáinkban, hagyományainkban keresni az istenek rejtjelezett üzeneteit, majd az esetlegesen felfedett kapcsolatokat más nemzetek „tapasztalatainak” tükrében megvizsgálni. Kezdjük mindjárt a Turul mondánkkal, amely szerint Emese Földanyát álmában látogatja meg, a Turulnak nevezett madár. Ennek a „látogatásnak” következménye Álmos születése. Ezt a történetet szokták elleneink, mitológiai környezetéből kiragadva emlegetni, mint a totemizmus megdönthetetlen bizonyítékát. Már rögtön az elején megjegyezném, egyáltalán nem zavar a totemizmus, hiszen minden ősi népnek van hasonló eredetmondája, létezik „totemállata”. Se szeri, se száma a medve, farkas, oroszlán, sas, hal, kígyó, bika, tehén, szarvas képében megjelenő ősapáknak, ősanyáknak, netán héroszoknak, isteneknek. Például a zsidó Talmud szerint, Évát sem csak gyümölcsevésre csábította el a kígyó. Vagyis, ha totemizmus, akkor arra legyünk büszkék! Ellenben távolról sem illik évezredes emlékeket jelenkori rögződéseinktől vezérelve vizsgálni, főleg megítélni, ugyanis meglehetősen torz képet kaphatunk, amelyben eltűnik a lényeg. Amint azt már érintettük, a Turul legenda nagy valószínűséggel egy teremtésmítosz része, és mint ilyennek az egyszerű emberek által érthető szimbólumrendszerrel kellett rendelkeznie, mintegy leképezvén egy magasabb rendű világ csodáit. Egyszóval hogyan magyaráznánk az isteni mag anyagba, földbe jutásának körülményeit, egy olyan világban, ahol még a Napot is szárnyakkal ábrázolják? Természetesen a Nap, és az Ég jelképének, egy madárnak a segítségével. De nem szeretnék tovább kertelni, amennyiben az isteni mag az Iz, Ige, a Manasz, a Logosz, akkor a Turulmadár - egyáltalán a madár - az isteni mag hordozója, a szellem, a tűz, a fény megjelenítője. Ezen archaikus impulzus következménye a sumér Imdugud Ningirszu, az Anzu sas, Iana, Artemisz, vagy Izisz madarai, az ősanyák szárnyas ábrázolásai. Ezt jelképezi Attila sólyma, az újgurok, mongolok szent madara, a szkíta szárnyas istennők, vagy az ősanyát, tojásával megtermékenyítő, kínai fecske. De „közelebbi” példával szolgálva, az sem véletlen, hogy Zeusz hattyú képében termékenyíti meg Lédát. Egy szó, mint száz, a mi Turulunk mag-, lélekhozó (vivő) madár, amit a nagyszentmiklósi kincseken, vagy a rakamazi hajfonatkorongon lévő ábrázolások egyértelműen alátámasztanak. Viszont mit jelenthet maga a Turul szó? Vannak akik, a tud szóból, vagy a tórul, tódul szavakból származtatják. Mások a sumér tur (megújulás), ul (isteni erő) szógyökökből, ami egyébként, pontosan illeszkedik elméletünkhöz. Mégis megemlítenék egy viszonylag egyszerű megoldást, ami a „túl-rul” kifejezésből eredeztet, mint túlról-jövő értelemben. Igaz, nem a konkrét jelentés a lényeg, hanem a tartalom, amiből remélhetőleg kitűnik, miért lett a Turul a magyarság jelképe, Szentmadara. Mindennek vetületében szomorú, és elkeserítő az ősi, nemzeti szimbólumaink alantas célokra való felhasználása, nem kevésbé a – napjainkban tapasztalható – piszkos politikai játszmákban történő lejáratása, ezzel mások érzelmeinek meggyalázása. *** Leírható-e, a mag csodája? A fa árnya, virága, gyümölcsének íze, Ég és Föld találkozása, népek törzsének elágazása? Bizonyára nem. Ezért van szükség regére, táncra és varázsra. Az előző részt a Turul, Emes eredetmondánkkal fejeztük be. Célszerű tehát rátérni, a másik eredetmondánkra, a Csodaszarvas históriájára. Amiben - pontosabban a Turul történettől eltérő voltában -, nem kevesen a magyarság különböző származásának bizonyítékát látják. Csakhogy, a szarvast űző ikerpár (Hunor és Magor), a ragadozók által üldözött szarvasünő közismert, korabeli motívumára vezethető vissza, továbbá a régebbi leleteken, többnyire madár az üldöző. Valamint tudnunk kell, hogy a pusztai népeknél a zsákmány elejtése, az abból történő egyszeri jóllakás szexuális tartalommal bírt. Mindezt összevetve – amennyiben a szarvast ősanyaként vesszük figyelembe – visszaköszönni látszanak a Turul história alapvető elemei. Tehát könnyen elképzelhető a két monda azonos gyökerekből való származása. Ez a bizonyos közös eredet pedig nem lehet más, mint maga a teremtés, a kezdetek kezdete, pontosabban az első három részben taglalt misztikus örökségünk. Aminek keletkezési ideje meghatározhatatlan, legalábbis évezredek távolságába vész, és így nem csoda, ha a szájról-szájra átadott eseménysor változáson, jelentős átalakuláson ment át. Nézzük mindjárt a Földanyát, kinek személye a későbbiekben inkább vízhez, földhöz, dombhoz, hegyhez, vagy az ezekhez köthető állatok képében jelenik meg, de nem ritka az anya, a madár, vagy az életfa képzetének összeolvadása sem. Ezen metamorfózisok vetületei az ókori leletek korábban taglalt szárnyas istennő ábrázolásai mellett, a fatestű Tefnut, a szárnyas Ízisz (az örök anya), vagy az „életfát” magán hordó szarvas. De ide sorolandóak az általunk is ismert világköldöke, földköldöke kifejezések is. Persze bőven található az ősi formát hűen megtartó szimbólum is, ilyen a világközepén a Világfával elhelyezkedő nagy hegy, az újgurok szenthegye, az egyiptomi Nut-ból keletkezett „ősdomb”, a tibeti Csomolungma, aminek fordítása; a „Világ Anyja”. Azt hiszem, senkinek sem kell bizonygatnunk Világfa-kultusz, életszemlélet jelentőségét a magyarság érzelemvilágában. És hol is található ez a Szentfa? A világ közepén, egy nagy hegy (Emes, a világ anyja) csúcsán. Ezek után az lenne az igazi csoda, hogyha a „Világfát” szarvaival megjelenítő szarvas nem épült volna be regéinkbe, hiedelmeinkbe, mint Magna Mater, minden élő, és „élettelen” anyja. Jó példa a hasonló történetek, az abban szereplők átalakulására, szarvasunk későbbi transzformációi; Ő a megszentelt hely, a haza kijelölője, a gondoskodó anya, „…ezer ága-bogán ezer égő gyertya…”, „Szarvai közt van a pirosan felkelő Nap…”, „Homlokán van az aranyos hajnalcsillag…” „Ő a világmindenség.”. Természetesen, az ilyen változások jellemzőek az egész emberiség misztériumkincsére, példának okáért vegyük az azték Quetzalcoate-t, ami megfelel a maya Itzamma-nak. A nagyhatalmú Tollaskígyónak, a legfőbb istenségnek, aki később, már inkább emberi tulajdonságokkal felruházván, vörös keresztekkel díszített köntösben tanítja népét. Igen, a Tollaskígyó, amit képzelet szülte lénynek, madár és kígyó egyesülésének tartanak. Mit is mondtunk, egyesülés? Biztos, hogy csupán képzeletbeli lénnyel állunk szembe, hasonlóan a mesebeli sárkányhoz? (Már amennyire a sárkány is az.) Nem lehetséges, a korábban tárgyalt archaikus impulzus - a sugárzó és a befogadó princípium ősi násza, a teremtés – következménye az „új Isten”, Quetzalcoate? Úgy vélem, lehetséges. Hiszen a madár, az Íz, az Ige hordozója egyesül, a kígyóval, a sertéssel, a szarvassal, magával a földdel, az anyaggal. És mivé is változott az ANYA, a Csodaszarvas? „Ő a világmindenség”, maga az Isten. Hát igen, így születnek az istenek, és többszörösen átalakult formában élnek tovább. Csakúgy, mint a mai, Mexikó zászlaján látható, kígyót evő sas, amely motívum egyébként azték eredetű. Pontosabban, a hosszú vándorlásban elgyötört népnek, a kígyóból lakmározó sas jelezte az elfoglalandó, új haza helyét. Hogyan is történt ez a mi szarvasunkkal? Mit is mondtunk a ragadozó (madár) zsákmányából történő evésről? Az üldözött szarvas mutatta meg az új hazát, és a zsákmányból történő egyszeri jóllakás, a pusztai népek szexuális szimbólumai közé tartozott. Tehát, mindkét eset, a ragadozó, a sas (napszimbólumok), az elejtett kígyó, ünő (földszimbólumok) az ősfogantatást, egyesülést jelenítik meg. A Csodaszarvas pedig nem „degradálódott” iránymutató állattá, hanem a „teremtés” helyszíne, a származási helye, a sokat keresett szent földje az ősi tanítást emlékezetükben megőrző népeknek. Hogy mindez a véletlen műve lenne? Aligha hiszem. *** Leírható-e, a mag csodája? A fa árnya, virága, gyümölcsének íze, Ég és Föld találkozása, népek törzsének elágazása? Bizonyára nem. Ezért van szükség regére, táncra és varázsra. Emese után, nézzük milyen jelek maradtak Iz, az Ige nyomában. Amint azt már említettük, Iz az isteni mag, felsőbb, égi szubsztancia, nem más, mint teremtőerő, életerő, maga a lélek, melynek földi vetületei a Nap, a fény, a tűz, a mozgás, a titokzatos mag, a növényi mag, a szem, és a szem, mint látószerv. Az említettek kapcsolatát felületesen vizsgálva, könnyen alaki rokonságra is gondolhatnánk, csakhogy az emberi-, növényi mag, a szemzés, a szemoltás, a szemérem szaporodással, nemi tartalommal bírnak. És ne feledjük, „az Iz lakhelye a szem mellet, az ízgödörben van”. Valamint az igézés (elbájolás, elbűvölés) szemmel „követhető el”, csakúgy, mint a szemmel verés. Mindehhez csatlakozik még, „a szem a lélek tükre” mondásunk, amely csak megerősíti elképzeléseinket. Magyarán nem lehet véletlen sem a névazonosság, sem az azonos tartalom, sem az elvontabb megfeleltetések lehetősége. Mindennek birtokában, folytassuk tovább sajátos kalandozásunkat, és próbáljuk felkutatni a „Szent Szem” létének még megtalálható jeleit. A suméroknál nagy jelentőséget tulajdonítottak az „igi”-nek, vagyis a szemnek. Ezt bizonyítja az ember-, istenábrázolásokon megfigyelhető aránytalanul nagy szemek, amelyek mintegy kihangsúlyozzák a szem jelentőségét. Ea, vagy más néven Dingir Nimin a mindent tudó isten, az emberek barátja a „tiszta szemek ura”. Sőt néhány nyelvkutató, egyenesen a „Szem-Úr népének” határozza meg a sumérokat. Az egyiptomi napisten, Ré szeméből alkotta az embert, de még Tefnut, a vizek istennője is (akit gyakran azonosítottak az isteni szemmel) az ő „fényessége”, szeme. Ettől még eredetibb a Mindenség Ura, Atum története, aki a harmadik szemének könnyeivel „kelti életre” az emberiséget, vagy a Horusz szemétől feltámadó, „új erőket” nyerő Osiris mondája. Igen, a szem fénye, a mag megfelel az egyiptomi „Ba”-nak, ami eleinte csak istenekbe, uralkodókba van jelen, és csak később „kerül át” az egyszerű emberekbe. És ugye nem hat a meglepetés erejével, hogy emberkezű madárként ábrázolták? Azaz lelket hozó, átadó madárként. Kissé más időben és térben is találhatunk példákat, ilyen a világot fénnyel elárasztó Síva szeme, vagy Allah szeme, és nem utolsósorban a keresztény templomok timpanonba foglalt istenszem, galamb (mint lélek-, maghozó madár) motívumai. De mindennél beszédesebbek a következő idézetek: „Isten saját képmására teremtette az embereket; saját szeme fényét helyezte szívükbe…” (Sir 17, 1-14. Fejezet) „Ezt mondja Isten Fia, a kinek szemei olyanok, mint a tűzláng,…” (Jel 2,18) Pontosabban Krisztus az Isten „szeme”, akinek tekintetéből elemi erővel sugárzik az isteni fény. Ezt a fényt osztja meg velünk, emberekkel. Ide sorolandó még Quetzalcoatle, akinek szeme olyan fényes volt, hogy „nem lehetett beletekinteni”. Vagy a maya teremtésmítosz, amelyben egyértelművé válik, a földből és szénából gyúrt ember lelkének fénytől való származása. Majd a fénylélek elvesztéséről a következőképpen írnak: „ A vörös ember jól élt azon a földön, ami már nincs. Ura volt minden látható és láthatatlan erőnek. De a nagy tudást és hatalmat elvesztette, mert eltávolodott a fénytől, hogy belesüllyedjen az önző, mindent magának követelő agyag és szalma testébe. Amikor alászállt a testébe, a „Napgyújtotta” fény lassan kialudt benne.” Amint az a felvázoltakból kiderült, az isteni mag, az Ige besugározta a világ minden jelentősebb kultúráját, civilizációját, annál nagyobb örömömre szolgált, hogy az isteni szem leghitelesebb ábrázolását egy magyar (kései avar?) motívum őrizte meg. Nevezetesen, a mártélyi szíjvégről van szó, ahol a különféle teremtmények között elhelyezkedő emberalak nyitott tenyerében van a szem, az isteni erő, a „szellemi látás”, a kiválasztottság jelképe. *** Leírható-e, a mag csodája? A fa árnya, virága, gyümölcsének íze,Ég és Föld találkozása, népek törzsének elágazása? Bizonyára nem. Ezért van szükség regére, táncra és varázsra. Az isteni szem emlékeinek felidézése után, térjünk rá annak „világi”formájára, a magra, amelyből csak a későbbiek folyamán lett növényi-, emberimag, tojás, vagy az „isteni dolgok” nyilvánvaló tükröződése, a Nap. Bár írásunk egészére érvényes,mégis ennél a témánál a legaktuálisabb a kutatási terület leszűkítése, azarchaikusabb források vizsgálata. Hiszen történetünk minden említettszereplőjének - a teljesség igényével történő - elemzése több kötetnyi terjedelmet igényelne. Egyszóval az isteni mag különböző formái minden kultúrában, vallásbanmegtalálhatóak, legyen az a Nap, a világtojás, növényi mag, vagy egyszerűen asperma. Itt jegyezném meg, mennyire kifejezőbb, a valóságot jobban megközelítőaz „íz” szavunk, ami a „jó és a rossz” megkülönböztetésének képességét, a világfinom tagolódását, rezgő hullámzó mozgást, a szemből áradó delejt, a tüzet, a vért,és az időt jeleníti meg. De nézzük, hogyan emlékeznek mások erre az ősi tapasztalatra. Egyiptomban a teremtést a világóceánba esett, Atum magjának egycseppjétől (ben) eredeztetik. A piramisok, az obeliszkek csúcsa a benbenet,azaz „ragyogva ragyogó”. Ennek okán aranyozták be a Kheposz gúla, vagy anapváros, Junu oszlopainak tetejét. Amiket időszakonként (több száz év) újra,és újra meglátogat a keletről érkező bennu, a Phoenix madár, aki„begyrében” hozza a megújulást, a feltöltődést az anyagba zárt isteni magnak,az egész világnak. Igen, úgy gondolom ez mindennek az alapja; a túlról érkező, IZ-,Igehozó madár megtermékenyíti AMA-t, EMES-t, az atomi lét béklyóiban tengődőFöldanyát, majd összefonódva járják véget nem érő násztáncukat, TEN, a világtengelykörül. Az egy másik kérdés, hogy az átadott tudás hanyatlásával, miként lesz aPhoenix madár Nappá, illetőleg a napisten, Ré által kikeltett teremtményé,továbbá az isteni mag, Ahura Mazda „gondolatává”, a védák Hiranjagarbhája(aranymag) tojássá, Brahma Hamszávatárrá, „hattyúistenné”, vagy a zsidók zerákodese (szent mag) Izraellé. A különböző transzformációk közül ki kell emelnünk a mag, Nappaltörténő megfeleltetését, hiszen se szeri, se száma a Napot atyaként, a földmegtermékenyítőjeként tisztelő mondáknak, himnuszoknak, napisteneknek, aszárnyas, vagy futó napkorong ábrázolásoknak, napkereszteknek. Az uralkodókelőszeretettel használták saját szimbólumként a Napot, sőt – emlékezvén azisteni magra – mint isteni őst szerepeltetik feljegyzéseikben. De egész népekis hittek a Naptól való származásukban, többek között ilyenek voltak az inkák,és a hunok. (A hun megfelel a gun ótörök szónak, ami napotjelent.) És vajon mi magyarok, hogyan állunk a nap-, vagy magkultusszal? Természetesennálunk is megtalálható a Nap, vagy a tűz tisztelete, de sokkal meghatározóbbnaktűnik a „szellemszikra”, az isteni mag emléke. Elvégre benne van az Istenszavunkban, továbbá a magtól kapta nevét a „maghozó” mad-ár, sőt mi több, mimagunk is, mint „mag-ár”, azaz a magból áradó, eredő. Nincs ebben semmifantasztikus, mivel „totemállatunk”, a „túlrul” jövő Turul madár, amihezhasonlatosat, vagy a tőle eredőt „mag-ár”-nak, madárnak és magarnak,madarnak,madzsarnak,medzsernek,megyernek,magyarnakillik nevezni. Ésmivel az „íz” az eredetre, rokonságra, vérre is utal, lásd „ízig-vérig”,egészen más értelmet nyer a vérszerződés, és a „Mától kezdve mind magyarokvagytok” kijelentés is. Igen, a Szent Magot tartalmazó vér befogadójában életrekélt az isteni fény, a tűz, az ige. Tehát magtól eredőkké, származókká,magyarokká váltak. Azazbennünk van az ősi mag, csak vigyázzunk kell rá, hogy „ne távolodjunk el afénytől, ne süllyedjünk bele a mindent magának követelő, agyag és szalmatestünkbe.” *** Leírható-e, a mag csodája? A fa árnya, virága, gyümölcsének íze, Ég és Föld találkozása, népek törzsének elágazása? Bizonyára nem. Ezért van szükség regére, táncra és varázsra. Emberpróbáló vállalkozás Isten nyomait keresni a dogmákra, téveszmékre, öncélú filozófiákra épülő világunkban. Isten olyan általános, archaikus, emberi megtapasztalás, hogy létezését kétségbe vonni, legalább annyira dőreség, mint világi tulajdonságokkal, formákkal való felruházása. Isten köszöni szépen, megvan minden belemagyarázott emberi akarat, ráció nélkül. Isten van, de sajnos „fejlődésünkkel” egyetembe, egyre inkább elveszítjük a közvetlen kapcsolat lehetőségét. Avagy nem marad más, mint a lehető legmélyebbre ásnunk, az ősi források megtalálásának reményében. A kisded Fennkölt himnuszok, ódák kutatása helyett javaslom, az „íz” szótövünk, annak bővített alakjainak vizsgálatát, jelentésük, a dallammá fonódó hangok ízlelgetését. Ígérem, nem fogunk csalatkozni, hangszerünk, belső lényünk jelezni fogja a legkisebb diszharmóniát is. Tehát, mit üzen, mit „ad” nekünk ez a picinyke szó? Egyrészt a „jó és a rossz” megkülönböztetésének képességét, mint íz-érzék, ízlés, ízlelés, másrészt a dolgok, a körülöttünk lévő világ tagolódását, finom, apró részekből való összetételét, és ezek szoros kapcsolatát, pl. íz, ízék, ízelt, ízület. De az izgás, izgő-mozgó, izgalom, izom alakokban rezgő, hullámzó mozgásra enged következtetni, továbbá az izzás, izró, izzó kifejezésekkel a tűz fogalmát eleveníti fel. Sőt mi több, rokonsággal, vérvonallal, magával a vérrel is kapcsolatba hozható, úgymint; ízig-vérig, íz-örökség, egy ízből származó. Végül az egyik legelvontabb fogalmunk, az idő meghatározásában is segítségünkre siet, pl. ízibe, két-, három ízben. Ezek után tegyük fel a kérdést: Mit jelent valójában az eredeti íz szavunk? A válasz meglehetősen érdekes, és meglepő. Az íz szavunk apró részecskéket, időintervallumokat, mozgást jelent, ami, amik rezgésével, hullámzásával, akár a legkeményebb anyagot is izzás állapotába hozhatja. Az egész élővilágunk ízekből épül fel, bennünk, emberekben, a vér közvetítésével van jelen, és neki köszönhetjük a jó és rossz fogalmát. Mindezt tetézendően el kell mondanunk, hogy őseink hite szerint; a fő „lakhelye” közvetlen a szem közelében, az íz-gödörben (vakszem!), a halántékon található, valamint a szóbokor legkedvesebb szava az izike, ami kisdedet takar. Mielőtt mélyreható következtetéseket vonnánk le, nézzük meg a vele rokonítható szavainkat, kifejezéseinket. Mindenképpen idesorolnám az izza, izsa, isa, ismer, idéz, igízet, igéz, iga, íg, ég, és ezek „vonzatait”, mint iginyes, igényes, egyenes, igen meghatározásokat is. Persze vég nélkül folytathatnánk a sort, de nem szeretnék az értelmező szótár szerepében tetszelegni, inkább foglalkozzunk az érdekesebb párhuzamok, megfeleltetések lehetőségeivel. Ilyen a halotti beszédben is szerepelő isa , (izsa) kifejezésünk, amelynek jelentését a mai napig nem tudják, illetve egy, meglehetősen erőltetett megoldásként, íme, bizony értelemmel ruházták fel. Amely megfejtés többértelműsége következtében, meglehetősen gyenge lábakon áll. Hiszen, hogy is hangzik – szabad fordításban – a mi halotti beszédünk? „…íme por és hamu vagyunk.” „Bizony egy ember sem kerülheti el ez vermet, bizony mind ahhoz járó vagyunk.” És hogyan nézne ki, az iz, iza izsa, isa rokonságának, azonosságának feltételezése esetén? „Isa (isteni mag) por és hamu vagyunk” „Isa (isteni mag) és nem egy ember múlhatja ez vermet, Isa (isteni mag) mind ahhoz járulók vagyunk.” Természetesen mindez önmagában nem bizonyítja az egyértelmű megfeleltetést, csupán a rokonítás lehetőségét. Valamint az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy létezik olyan szövegkörnyezet értelmezés is, amelyben az eddigi megfejtések egyike sem igazán alkalmazható. Csakhogy mi is lehet „az gyimilcs”? Úgy tudjuk az alma, aminek egyik fő tulajdonsága a magbősége. De nem szeretnék tovább kertelni; az „alma” maga az „iz”, a tudás, az életfájának gyümölcse, a mozgás, a tudás, az is-meret forrása, a ciklikusság, az idő hordozója, az újjászületés, és a halálnak halála. Azaz a paradicsomi kiűzetésünk, az „aranymag” befogadásának következménye. Nem szaporítanám a szót, lényeg az, hogy ebben a formában „értelmezhetővé” válik a halotti beszéd minden részlete. Persze ezzel elárultam mit is gondolok az Ízről, az isteni magról, világunk legparányibb részecskéjéről; Ő az isteni fény, a Logosz, a Szentlélek, az Atyától származó, a Fiú, másképpen az Iz, Ige, Isa, (Isha?). Befejezésképpen a következő, gyönyörű, bibliai idézettel búcsúzom: „Kezdetben vala az Ige, és az Ige Istennél vala, s az Isten vala az Ige.” A tengely Fejtegetésünk előző fejezetében közelebbről megismerkedtünk Isten szavunk első részével, az iz-zel, de vajon mit rejthet a másik összetevő, a ten? Annyit tudunk, hogy eleink Isten önálló megnevezéseként is használták: „Ten adta, Ten veszi el” stb. Továbbá sok találgatás látott már napvilágot a kérdéses szótő jelentésével kapcsolatba, melyeknek döntő többsége idegen nyelvekből származtatja, értelmezi. Úgy gondolom, akkor járunk el helyesen, ha maradunk az eddigi, jól bevált úton, azaz anyanyelvünk segítségével, a kifejezés szerves környezetében, bővítményeiben, szóösszetételeiben folytatjuk vizsgálódásainkat. A ten szavunk ismertebb „képződményei” a következők; tenger, tengely, tente, teng, tenmaga, tens-uram. Valóba nem bővelkedünk a ten „alkotta” kifejezésekben, de ebből a kevéske információból is levonható némi következtetés. Tehát milyen tulajdonságokat, meghatározásokat takarnak a felsorolt szavaink? Egyrészt utalnak nagyságra, nyugalomra a tenger, teng formákban. Bár a tenger esetében nem szabad elvetnünk a Tentől áradó, eredő értelmezést sem, mivel a Ten, mint isteni fogalom mindenképpen kapcsolható az Éghez, a „belőle” eredő vízhez, az esőhöz. Ellenben a teng eredetileg mozdulatlanságra, vegetációra utalt. Nem kevésbé erre enged következtetni a tente, nyugtatásra, alvásra biztató szócska, de bátran gondolhatunk az egy, egyedüli tartalomra is a tenmagad, vagy a tensuram esetében. Mindezekkel összhangban van a tengely, ami mozgó, forgó szerkezetek egyedüli, álló, nyugalomban lévő része. De ebben az esetben kicsit többről is van szó, mint egy álló dologról; a tengely rendszerezi, teszi hasznossá, ésszerűvé a különféle energiákat. A tengely a lelke, a központja az „egész mindenségnek”. Úgy vélem, az egy, eleve létező, tengelyben találtuk meg azt a kapcsolódási pontot, ami segít a rejtély megoldásában. Ugyanis a magyarság vallási, és világszemléletében, köztudottan nagy jelentőséggel bír a Világfa, vagy Életfa, hiszen a Világfa felépítése, annak két oldala, törzse, ágai, és gyökerei, mintegy leképezik a mindenség felépítését. Mondom a mindenséget, hiszen a fa egy-egy ága, vagy gyökere, „egy-egy, külön birodalomnak” (világ) felel meg. Továbbá egyensúlyba tartja a „két oldal” erőit, magába foglalja a lent, mint fent tanát, Ő az örök harmónia, a Szentkereszt. Csak csendesen jegyezném meg; a Szentfa maga az Isten. A nagy körforgásában pedig kell lennie egy vezérlő elvnek, Isten egyenesének, egy tengelynek… az „Atyának”. Igen a tengely, ami körül táncot járnak a világok, az Ég csillagai, a Nap, a Hold, az élő és holtlelkek, a jelen, és a holnap. A Szentfát pedig csak a táltos-papok - a beavatott, „találékony”, tudós emberek - ismerhetik, akik révüléseik (halál-közeli állapot) folyamán bejárják annak minden ágát és bogát. Bízom benne, hogy egy apró lépéssel ismét közelebb kerültünk az igazság megismeréséhez. Az anya Miután, az előző két részben „megfejtettük” Isten szavunk eredeti jelentését, élvezhetjük az elvégzett munka gyümölcsét, azaz kényelmesen hátradőlhetünk. Vagy mégsem ez a helyzet? Attól tartok még nem jött el a pihenés ideje. Határozott hiányérzetem van, és gondolom, nem vagyok vele egyedül. Mivel az isteni hármasság, szintén egy archaikus megtapasztalás - ami végigkíséri az emberiség spirituális történelmét -, folytatnunk kell a kutatást. Egyszóval, az íz, ige, és a ten, világtengely mellől hiányzik még „valaki”, a harmadik isteni személy. Egy befogadó, szülő, tápláló, princípium, maga az ANYA. Ami a mi esetünkben megfelel, az „atomi lét” állapotában lévő anyagnak, ha úgy tetszik „pornak, agyagnak”. Igen, az anyag, amely egyaránt megjárta a „mennyet és a poklot”, hiszen a materializmus követői szemében ő volt a „minden”, még a „tökéletességre”, kizárólagosságra törekvő vallások esetében a bűn forrása, az ördög felségterülete. Azt hiszem, megegyezhetünk abban, hogy mind a két felfogás hiányos, és abszurd. Az egyik letagad, lealacsonyít egy isteni tényezőt, míg a másik csak ezt fogadja el, bár hálából megcsonkítja, kimiskárolja a „lelkét”, a szenthármasság egységét. De ideje munkához látnunk, tehát az anyag, anya szavunk elsődleges jelentése, az a „valami”, amiből minden vétetett, példának okáért; anya-ág, anyaföld, anyanyelv, anya-folyam, anyaország, stb.. A felsorolásból külön kiemelendő a föld, mivel „Porból lettünk, s porrá leszünk.”, vagyis tőle származik minden élő és „élettelen”. A „föl-domborodó” föl-d-ből, az anyaföldből, amelybe ugye, vissza is hull minden. A Föld, vagy az anyag „szellemmel áldott” állapota, a szülő, tápláló, majd befogadó volta következtében, az újjászületés, az isteni szellem érzékelhetővé válásának szimbólumává lett. Ezek után, az lenne a csoda, ha nem alakultak volna ki Istenanya kultuszok, vallások, ami nálunk, magyaroknál az Emese ősanya képben öltött testet. Emese eredeti szótöve szerint, mint em, emelkedő értelemben, természetszerűleg köthető a földomboruló, fölemelkedő Földhöz, az anyag forrásához, valamint az emes, emlős, emse szavaink által, a világot táplálni kész Istenanya fogalmához egyaránt. Egyébként nyugodtan asszociálhatunk, a több tucat emlővel ábrázolt Efézusi Artemiszre, vagy - minden érzelgőséget félretéve – a hasonló, külső tulajdonságokkal bíró anyasertésre is. Megjegyezném, hogy az ellentmondás csak látszólagos, tudniillik az ősi kultúrákban sokkal természetesebb kapcsolatban voltak a teremtett világgal, mint a mai, sterilizált értékrendszerünk viszonyai között. Egyszóval, nagy valószínűséggel a magyarok Emeséje egy Istenanya, Földanya. Hogy mennyire közel járunk az igazsághoz, bizonyítja az ember megnevezésünk, ami semmi mást nem üzenhet, minthogy emből-eredöek, Em , a Föld gyermekei vagyunk. Mondom ezt annak ellenére, miszerint a Turul legendában Emese, Álmos anyjaként szerepel. Meggyőződésem a történet sokkal régebbi eredete, elvégre mi sem lehetett természetesebb Álmos, és nemzettsége részéről, mint az ősi, isteni magtól való származás felelevenítése, amely kézzelfogható tekintélyt kölcsönzött a versengő törzsfők körében. Az eddigieket összegezvén, az igazi szentháromság; IZ-TEN-ANYA (ANA, EM). Pontosabban, Iz az Ige, a Logosz, az isteni mag, melynek manifesztációjához, létéhez szükséges a befogadó anya, Em, és kettőjük, szent nászaként születendő, „lelkes”, megformált anyag, a valóvilág. Amely világban a folyamatosságot, az örök körforgást Isten egyenese, a tengely, TEN biztosítja. Igen ez a sokat emlegetett Hierosz Gamosz, a három egysége, a „három a magyar igazság”, a Világfa. A Világfa, melynek napos (világos), holdas (setét) oldalai jelképezik Izt és az Anyát, még a Szentfa egésze a mindenséget, magát Iz-Ten-Anyát. De az Ő „felülnézete”, a kínai Jing-Jang, Ő a világvallások alapja, az EGY ISTEN. Valóban egy az Isten, attól függetlenül, hogy mennyi, különböző istenek nevében kiontott vért kell még a Földanyának befogadnia. A madár Fejtegetésünk első három részével lezárult egy fejezet, amelyben, szavaink, mint eredeti információhordozók üzenetéből vontunk le bizonyos következtetéseket. A második fejezetben, ha lehet sokkal nehezebb dolgunk lesz, hiszen az alaptézisek továbbfejlődött, nem egyszer „leromlott” változatainak szimbólum kavalkádjában illene eligazodnunk. Olyan terület ez, ahol megvan a veszélye a szubjektív megítéléseknek, az „amit szeretnénk” alapú konzekvenciáknak. Nem ígérhetem a megcáfolhatatlan valóság kimondását, de úgy vélem minden elmélet, és feltételezés közelebb visz az igazsághoz. Az igazsághoz, ami – minden ellenkező híresztelés ellenére – egy, és oszthatatlan. Tehát, kutakodásunk eredménye nem támasztotta alá, a vallások, istenhitek egyenes vonalú fejlődésének elméletét. Sokkal inkább körvonalazódni látszik egy, meglehetősen fejlett, univerzális világképpel, istenfogalommal bíró ősvallás, melynek elemei megjelennek a mai vallások tanaiban, mindennapjainkban. Úgy gondolom, a továbbiakban, érdemes mondáinkban, hagyományainkban keresni az istenek rejtjelezett üzeneteit, majd az esetlegesen felfedett kapcsolatokat más nemzetek „tapasztalatainak” tükrében vizsgálni. Kezdjük mindjárt a Turul mondánkkal, amely szerint Emese Földanyát álmában látogatja meg, a Turulnak nevezett madár. Ennek a „látogatásnak” következménye Álmos születése. Ezt a történetet szokták elleneink, mitológiai környezetéből kiragadva emlegetni, mint a totemizmus megdönthetetlen bizonyítékát. Már rögtön az elején megjegyezném, egyáltalán nem zavar a totemizmus, hiszen minden ősi népnek van hasonló eredetmondája, létezik „totemállata”. Se szeri, se száma a medve, farkas, oroszlán, sas, hal, kígyó, bika, tehén, szarvas képében megjelenő ősapáknak, ősanyáknak, netán héroszoknak, isteneknek. Például a zsidó Talmud szerint, Évát sem csak gyümölcsevésre csábította el a kígyó. Vagyis, ha totemizmus, akkor arra legyünk büszkék! Ellenben távolról sem illik évezredes emlékeket jelenkori rögződéseinktől vezérelve vizsgálni, főleg megítélni, ugyanis meglehetősen torzképet kaphatunk, amelyben eltűnik a lényeg. Amint azt már érintettük, a Turul legenda nagy valószínűséggel egy teremtésmítosz része, és mint ilyennek az egyszerű emberek által érthető szimbólumrendszerrel kellett rendelkeznie, mintegy leképezvén egy magasabb rendű világ csodáit. Egyszóval hogyan magyaráznánk az isteni mag anyagba, földbe jutásának körülményeit, egy olyan világban, ahol még a Napot is szárnyakkal ábrázolják? Természetesen a Nap, és az Ég jelképének, egy madárnak a segítségével. De nem szeretnék tovább kertelni, amennyiben az isteni mag az Iz, Ige, a Manasz, a Logosz, akkor a Turulmadár - egyáltalán a madár - az isteni mag hordozója, a szellem, a tűz, a fény megjelenítője. Ezen archaikus impulzus következménye a sumér Imdugud Ningirszu, az Anzu sas, Iana, Artemisz, vagy Izisz madarai, az ősanyák szárnyas ábrázolásai. Ezt jelképezi Attila sólyma, az újgurok, mongolok szent madara, a szkíta szárnyas istennők, vagy az ősanyát, tojásával megtermékenyítő, kínai, húsvét-szigeteki fecske. De „közelebbi” példával szolgálva, az sem véletlen, hogy Zeusz hattyú képében termékenyíti meg Lédát. Egy szó, mint száz, a mi Turulunk mag-, lélekhozó (vivő) madár, amit a nagyszentmiklósi kincseken, vagy a rakamazi hajfonatkorongon lévő ábrázolások egyértelműen alátámasztanak. Viszont mit jelenthet maga a Turul szó? Vannak akik, a tud szóból, vagy a tórul, tódul szavakból származtatják, mások a sumér tur (megújulás), ul (isteni erő) szógyökökből. Ugyan, az utóbbi értelmezés tökéletesen kiszolgálja elméletünket, mégis megemlítenék egy viszonylag egyszerű megoldást, ami a „túl-rul” kifejezésből eredeztet, mint túlról-jövő értelemben. Igaz, nem a konkrét jelentés a lényeg, hanem a tartalom, amiből remélhetőleg kitűnik, miért lett a Turul a magyarság jelképe, Szentmadara. Mindennek vetületében szomorú, és elkeserítő az ősi, nemzeti szimbólumaink alantas célokra való felhasználása, nem kevésbé a – napjainkban tapasztalható – piszkos politikai játszmákban történő lejáratása, ezzel mások érzelmeinek meggyalázása. A szarvas Az előző írásunkat a Turul, Emes eredetmondánkkal fejeztük be. Célszerű tehát rátérni, a másik eredetmondánkra, a Csodaszarvas históriájára. Amiben - pontosabban a Turul történettől eltérő voltában -, nem kevesen a magyarság különböző származásának bizonyítékát látják. Csakhogy, a szarvast űző ikerpár (Hunor és Magor), a ragadozók által üldözött szarvasünő közismert, korabeli motívumára vezethető vissza, továbbá a régebbi leleteken, többnyire madár az üldöző. Valamint tudnunk kell, hogy a pusztai népeknél a zsákmány elejtése, az abból történő egyszeri jóllakás szexuális tartalommal bírt. Mindezt összevetve – amennyiben a szarvast ősanyaként vesszük figyelembe – visszaköszönni látszanak a Turul história alapvető elemei. Tehát könnyen elképzelhető a két monda azonos gyökerekből való származása. Ez a bizonyos közös eredet pedig nem lehet más, mint maga a teremtés, a kezdetek kezdete, pontosabban az első három részben taglalt misztikus örökségünk. Aminek keletkezési ideje meghatározhatatlan, legalábbis évezredek távolságába vész, és így nem csoda, ha a szájról-szájra átadott eseménysor változáson, jelentős átalakuláson ment át. Nézzük mindjárt a Földanyát, kinek személye a későbbiekben inkább vízhez, földhöz, dombhoz, hegyhez, vagy az ezekhez köthető állatok képében jelenik meg, de nem ritka az anya, a madár, vagy az életfa képzetének összeolvadása sem. Ezen metamorfózisok vetületei az ókori leletek korábban taglalt szárnyas istennő ábrázolásai mellett, a fatestű Tefnut, a szárnyas Ízisz (az örök anya), vagy az „életfát” magán hordó szarvas. De ide sorolandóak az általunk is ismert világköldöke, földköldöke kifejezések is. Persze bőven található az ősi formát hűen megtartó szimbólum is, ilyen a világközepén a Világfával elhelyezkedő nagy hegy, az újgurok szenthegye, az egyiptomi Nut-ból keletkezett „ősdomb”, a tibeti Csomolungma, aminek fordítása; a „Világ Anyja”. Azt hiszem, senkinek sem kell bizonygatnunk Világfa-kultusz, életszemlélet jelentőségét a magyarság érzelemvilágában. Hol is található ez a Szentfa? A világ közepén, egy nagy hegy (Emes, a világ anyja) csúcsán. Ezek után az lenne az igazi csoda, hogyha a „Világfát” szarvaival megjelenítő szarvas nem épült volna be regéinkbe, hiedelmeinkbe, mint Magna Mater, minden élő, és „élettelen” anyja. Jó példa a hasonló történetek, az abban szereplők átalakulására, szarvasunk későbbi transzformációi; Ő a megszentelt hely, a haza kijelölője, a gondoskodó anya, „…ezer ága-bogán ezer égő gyertya…”, „Szarvai közt van a pirosan felkelő Nap…”, „Homlokán van az aranyos hajnalcsillag…” „Ő a világmindenség.”. Természetesen, az ilyen változások jellemzőek az egész emberiség misztériumkincsére, példának okáért vegyük az azték Quetzalcoate-t, ami megfelel a maya Itzamma-nak. A nagyhatalmú Tollaskígyónak, a legfőbb istenségnek, aki később, már inkább emberi tulajdonságokkal felruházván, vörös keresztekkel díszített köntösben tanítja népét. Igen, a Tollaskígyó, amit képzelet szülte lénynek, madár és kígyó egyesülésének tartanak. Mit is mondtunk, egyesülés? Biztos, hogy csupán képzeletbeli lénnyel állunk szembe, hasonlóan a mesebeli sárkányhoz? (Már amennyire a sárkány is az.) Nem lehetséges, a korábban tárgyalt archaikus impulzus - a sugárzó és a befogadó princípium ősi násza, a teremtés – következménye az „új Isten”, Quetzalcoate? Úgy vélem, lehetséges. Hiszen a madár, az Íz, az Ige hordozója egyesül, a kígyóval, a sertéssel, a szarvassal, magával a földdel, az anyaggal. De mivé is változott az ANYA, a Csodaszarvas? „Ő a világmindenség”, maga az Isten. Hát igen, így születnek az istenek, és többszörösen átalakult formában élnek tovább. Csakúgy, mint a mai, Mexikó zászlaján látható, kígyót evő sas, amely motívum egyébként azték eredetű. Pontosabban, a hosszú vándorlásban elgyötört népnek, a kígyóból lakmározó sas jelezte az elfoglalandó, új haza helyét. Hogyan is történt ez a mi szarvasunkkal? Mit is mondtunk a ragadozó (madár) zsákmányából történő evésről? Az üldözött szarvas mutatta meg az új hazát, és a zsákmányból történő egyszeri jóllakás, a pusztai népek szexuális szimbólumai közé tartozott. Tehát, mindkét eset, a ragadozó, a sas (napszimbólumok), az elejtett kígyó, ünő (földszimbólumok) az ősfogantatást, egyesülést jelenítik meg. A Csodaszarvas pedig nem „degradálódott” iránymutató állattá, hanem a „teremtés” helyszíne, a származási helye, a sokat keresett szent földje, édene az ősi tanítást emlékezetükben megőrző népeknek. Hogy mindez a véletlen műve lenne? Aligha hiszem. A szem Emese után, nézzük milyen jelek maradtak Iz, az Ige nyomában. Amint azt már említettük, Iz az isteni mag, felsőbb, égi szubsztancia, nem más, mint teremtőerő, életerő, maga a lélek, melynek földi vetületei a Nap, a fény, a tűz, a mozgás, a titokzatos mag, a növényi mag, a szem, és a szem, mint látószerv. Az említettek kapcsolatát felületesen vizsgálva, könnyen alaki rokonságra is gondolhatnánk, csakhogy az emberi-, növényi mag, a szemzés, a szemoltás, a szemérem szaporodással, nemi tartalommal bírnak. Azon kívül ne feledjük, „az Iz lakhelye a szem mellet, az íz-gödörben (vakszem!) van”. Valamint az igézés (elbájolás, elbűvölés) szemmel „követhető el”, csakúgy, mint a szemmel verés. Mindehhez csatlakozik még, „a szem a lélek tükre” mondásunk, amely csak megerősíti elképzeléseinket. Magyarán nem lehet véletlen sem a névazonosság, sem az azonos tartalom, sem az elvontabb megfeleltetések lehetősége. Mindennek birtokában, folytassuk tovább sajátos kalandozásunkat, és próbáljuk felkutatni a „Szentszem” létének még megtalálható jeleit. A suméroknál nagy jelentőséget tulajdonítottak az „igi”-nek, vagyis a szemnek. Ezt bizonyítja az ember-, istenábrázolásokon megfigyelhető aránytalanul nagy szemek, amelyek mintegy kihangsúlyozzák a szem jelentőségét. (Nem kevésbé a Húsvét-szigeteken.) Ea, vagy más néven Dingir Nimin a mindent tudó isten, az emberek barátja a „tiszta szemek ura”. Sőt néhány nyelvkutató, egyenesen a „Szem-Úr népének” határozza meg a sumérokat. Az egyiptomi napisten, Ré szeméből alkotta az embert, de még Tefnut, a vizek istennője is (akit gyakran azonosítottak az isteni szemmel) az ő „fényessége”, szeme. Ettől még eredetibb a Mindenség Ura, Atum története, aki a harmadik szemének könnyeivel „kelti életre” az emberiséget, vagy a Horusz szemétől feltámadó, „új erőket” nyerő Osiris mondája. Igen, a szem fénye, a mag megfelel az egyiptomi „Ba”-nak, ami eleinte csak istenekbe, uralkodókba van jelen, és csak később „kerül át” az egyszerű emberekbe. Gondolom az sem hat a meglepetés erejével, hogy emberkezű madárként ábrázolták? Azaz lelket hozó, átadó madárként. Kissé más időben és térben is találhatunk példákat, ilyen a világot fénnyel elárasztó Síva szeme, vagy Allah szeme, és nem utolsósorban a keresztény templomok timpanonba foglalt istenszem, galamb (mint lélek-, maghozó madár) motívumai. De mindennél beszédesebbek a következő idézetek: „Isten saját képmására teremtette az embereket; saját szeme fényét helyezte szívükbe…” (Sir 17, 1-14. Fejezet) „Ezt mondja Isten Fia, a kinek szemei olyanok, mint a tűzláng,…” (Jel 2,18) Pontosabban Krisztus az Isten „szeme”, akinek tekintetéből elemi erővel sugárzik az isteni fény. Ezt a fényt osztja meg velünk, emberekkel. Ide sorolandó még Quetzalcoatle, akinek szeme olyan fényes volt, hogy „nem lehetett beletekinteni”. Vagy a maya teremtésmítosz, amelyben egyértelművé válik, a földből és szénából gyúrt ember lelkének fénytől való származása. Majd a fénylélek elvesztéséről a következőképpen írnak: „ A vörös ember jól élt azon a földön, ami már nincs. Ura volt minden látható és láthatatlan erőnek. De a nagy tudást és hatalmat elvesztette, mert eltávolodott a fénytől, hogy belesüllyedjen az önző, mindent magának követelő agyag és szalma testébe. Amikor alászállt a testébe, a „Napgyújtotta” fény lassan kialudt benne.” Amint az a felvázoltakból kiderült, az isteni mag, az Ige besugározta a világ minden jelentősebb kultúráját, civilizációját, annál nagyobb örömömre szolgált, hogy az isteni szem leghitelesebb ábrázolását egy magyar (kései avar?) motívum őrizte meg. Nevezetesen, a mártélyi szíjvégről van szó, ahol a különféle teremtmények között elhelyezkedő emberalak nyitott tenyerében van a szem, az isteni erő, a „szellemi látás”, a kiválasztottság jelképe. A mag Az isteni szem emlékeinek felidézése után, térjünk rá annak „világi” formájára, a magra, amelyből csak a későbbiek folyamán lett növényi-, emberi mag, tojás, vagy az „isteni dolgok” nyilvánvaló tükröződése, a Nap. Bár írásunk egészére érvényes, mégis ennél a témánál a legaktuálisabb a kutatási terület leszűkítése, az archaikusabb források vizsgálata. Hiszen történetünk minden említett szereplőjének - a teljesség igényével történő - elemzése több kötetnyi terjedelmet igényelne. Egyszóval az isteni mag különböző formái minden kultúrában, vallásban megtalálhatóak, legyen az a Nap, a világtojás, növényi mag, vagy egyszerűen a sperma. Itt jegyezném meg, mennyire kifejezőbb, a valóságot jobban megközelítő az „íz” szavunk, ami a „jó és a rossz” megkülönböztetésének képességét, a világ finom tagolódását, rezgő hullámzó mozgást, a szemből áradó delejt, a tüzet, a vért, és az időt jeleníti meg. De nézzük, hogyan emlékeznek mások erre az ősi tapasztalatra. Egyiptomban a teremtést a világóceánba esett, Atum magjának egy cseppjétől (ben) eredeztetik. A piramisok, az obeliszkek csúcsa a benbenet, azaz „ragyogva ragyogó”. Ennek okán aranyozták be a Kheposz gúla, vagy a napváros, Junu oszlopainak tetejét. Amiket időszakonként (több száz év) újra, és újra meglátogat a keletről érkező bennu, a Phoenix madár, aki „begyrében” hozza a megújulást, a feltöltődést az anyagba zárt isteni magnak, az egész világnak. Igen, úgy gondolom ez mindennek az alapja; a túlról érkező, IZ-, Igehozó madár megtermékenyíti AMA-t, EMES-t, az atomi lét béklyóiban tengődő Földanyát, majd összefonódva járják véget nem érő násztáncukat, TEN, a világtengely körül. Az egy másik kérdés, hogy az átadott tudás hanyatlásával, miként lesz a Phoenix madár Nappá, illetőleg a napisten, Ré által kikeltett teremtményé, továbbá az isteni mag, Ahura Mazda „gondolatává”, a védák Hiranjagarbhája (aranymag) tojássá, Brahma Hamszávatárrá, „hattyúistenné”, vagy a zsidók zerá kodese (szent mag) Izraellé. A különböző transzformációk közül ki kell emelnünk a mag, Nappal történő megfeleltetését, hiszen se szeri, se száma a Napot atyaként, a föld megtermékenyítőjeként tisztelő mondáknak, himnuszoknak, napisteneknek, a szárnyas, vagy futó napkorong ábrázolásoknak, napkereszteknek. Az uralkodók előszeretettel használták saját szimbólumként a Napot, sőt – emlékezvén az isteni magra – mint isteni őst szerepeltetik feljegyzéseikben. De egész népek is hittek a Naptól való származásukban, többek között ilyenek voltak az inkák, és a hunok. (A hun megfelel a gun ótörök szónak, ami napot jelent.) De, vajon mi magyarok, hogyan állunk a nap-, vagy magkultusszal? Természetesen nálunk is megtalálható a Nap, vagy a tűz tisztelete, de sokkal meghatározóbbnak tűnik a „szellemszikra”, az isteni mag emléke. Elvégre benne van az Isten szavunkban, továbbá a magtól kapta nevét a „maghozó” mad-ár, sőt mi több, mi magunk is, mint „mag-ár”, azaz a magból áradó, eredő. Nincs ebben semmi fantasztikus, mivel „totemállatunk”, a „túlrul” jövő Turul madár, amihez hasonlatosat, vagy a tőle eredőt „mag-ár”-nak, madárnak és magarnak, madarnak, madzsarnak, medzsernek, megyernek, magyarnak illik nevezni. Mivel az „íz” az eredetre, rokonságra, vérre is utal, lásd „ízig-vérig”, egészen más értelmet nyer a vérszerződés, és a „Mától kezdve mind magyarok vagytok” kijelentés is. Igen, a Szent Magot tartalmazó vér befogadójában életre kélt az isteni fény, a tűz, az ige. Tehát magtól eredőkké, származókká, magyarokká váltak. Azaz bennünk van az ősi mag, csak vigyázzunk kell rá, hogy „ne távolodjunk el a fénytől, ne süllyedjünk bele a mindent magának követelő, agyag és szalma testünkbe.” Az ős Az előző fejezetben egy nagyon lényeges összefüggésre bukkantunk, nevezetesen; a szentmagtól való származás inspirációja következtében gyakori jelenséggé vált az uralkodók, népek Naptól történő származtatása. (Amint azt már korábban említettük, a Nap az isteni mag egyik legkézzelfoghatóbb világi tükröződése.) Ennek okán vissza kell térnünk az Isten szavunk értelmezéséhez, az „is” összetevő elemzéséhez. Elméletünk meghatározó tézise, az „is”, „iz”, mint „íz”, szótő, és a szentmag egyértelmű megfeleltetése. Igaz, ennek látszólag ellentmond, több tiszteletreméltó kutató, Isten szavunk Ős-Ten-ként történő meghatározása. Igen, a különbség nyilvánvalónak tűnik, amennyiben az ősök vallásos tiszteletére, netán szellemvallásra gondolunk, de mindjárt érzékelhető az összhang, ha a „magra”, az „iz”-re - hasonlóan az ókori népekhez, királyokhoz -, mint valóságos ősünkre tekintünk. Úgy gondolom eljött az ideje, hogy a magyarnyelven kívül, a másik archaikus örökségünket, a rovásírást kérjük fel segítségül. Azt az „ABC”-t, amely tökéletesen kiszolgálta nyelvünket, azt is mondhatnánk a magyarnyelv 40-45 hangjára lett kitalálva. Amelyben, az „egy hang, egy betű” elve mellett, létezik egypár több betűt, pontosabban egy-egy fogalmat magába foglaló úgynevezett bogárjel, mint például az „us”, „ős” tartalommal bíró szimbólum. Természetesen ez a jel nem más (Mi is lehetne más?), mint egy stilizált mag, vagy szem, és bizonyára az sem okoz meglepetést senkinek, hogy teljességgel megfelel a korai „Síva-szem” ábrázolásoknak. Úgy is fogalmazhatnánk, megtaláltuk a „magtól” való származásunk, annak emlékezetének a bizonyítékát. Mivel a rovásírásunknál a mássalhangzók meghatározóak (sok esetben a magánhangzókat ki sem írták), nyilvánvaló a magánhangzók felcserélésének lehetősége, avagy minden további nélkül ejthető az „us”, „is”-ként. Példának okáért, több dokumentumban találkozhatunk a kisasszony helyett, „kusasszony” formával. Továbbá, az „us” jel egyéb nyomai feltalálhatóak a vámfalui „istenszeme”, és a veleméri „isten valamicsodája” hieroglifákban, valamint az énlakai „egyusten” ligatúrában is, amely egy rovásjeleket magában foglaló, gyönyörű népi motívum. Igen, „isten szeme”, „isten valamicsodája” a mi ősünk, tőle eredünk, avagy a megfoghatatlan istenmagtól, a Szentlélektől, a szellemszikrától. De fordítsunk kicsit több figyelmet az énlakai „egyusten” mejelenítésére, melynek olvasata, az „egyisten”-en kívül, az Északi-sarkon elképzelt, megszemélyesített világoszlop. Na jó, mondhatnánk; oszlop, Isten…, de vajon hová tűnt a népi emlékezetből az Anya, Ama, Eme? Kérem szépen, nem tűnt el, ott van! Méghozzá az ábra alján lévő hegyszimbólumban, ami nem jelentheti (több mássalhangzós révén) a sarkot, még kevésbé, az északi sarkot, mellesleg egy az egyben megfelel a sumér írásokban gyakran alkalmazott „hegy” jelnek. De hol is lehetne máshol IS-ten egyenese, az egész Világfát „tartó” TEN-gelye, ha nem a világ közepén elhelyezkedő, EM-elkedő hegy, az ősanya tetején? Mindent összevetve a ligatúra értelme nem lehet más, mint a Világfa, Isten, Iz-Ten-Em egysége, a „három a magyar igazság”. A fa Amint az bizonyára feltűnt a kedves olvasóknak, kutatásaink folyamán minden szál, minden nyom a Világfához vezet. Ami, vagy aki összeköti az alvilágot az égi világgal, törzsénél helyezkedik el az idő rabigájába zárt földi világ. „A nagy fa mindegyik ága egy-egy, külön birodalom.” „A világfa legfelső rétegében, a Nap birodalmában minden aranyból van, a fű, fa, virág, a fán is aranyalma terem.” Ágain laknak az indián ég, Oxlanhuntikú, gyökerein az alvilág, Bolontikú istenei. Ő Yaxce, a mennyei fa. Rajta helyezkednek el a holtaknak, és a még meg nem születetteknek lelkei. Rá akasztotta fel magát a maya földisten, miáltal elnyerte a paradicsomi létet. Ő az Életfa, a szentkereszt, a mayák beszélő keresztje a „Fent, mint lent” tanát magába foglaló örök harmónia. Az isteni nász gyümölcse, az érzékelhető és érzéken túli világ összessége, maga az egy, élő Isten. Vizsgálódásaink során sokszor foglalkoztunk az ún. folyami kultúrákkal, az egyiptomi, sumér birodalmakkal, amely országok vallásaiban, nem igazán tűnik meghatározónak az életfa, világfa-kultusz. Ellenben központi szerepet töltenek be a piramisok, zikkuratok, obeliszkek, amelyek építésének célja – a számtalan elmélet ellenére - mind a mai napig ismeretlen. Az egyiptomi Kheopsz piramist többen nevezték az ország mérlegének, a világköldökének, sőt voltak, akik a világmindenséget találták meg benne. Szinte lehetetlen lenne a számtalan matematikai, csillagászati összefüggés, teória áttekintése, de úgy gondolom egy jellemző adat, nem lehet a véletlen műve. Mégpedig a piramis magassága, ami pontosan egymilliárdnyi része a Nap és a Föld távolságának. Mivel a piramisok, obeliszkek csúcsain a szent mag, (benbenet), avagy annak földi megtestesülése, a Nap helyezkedik el, nem lehetnek kétségeink a piramisok, és a Világfa szoros kapcsolatáról. Különös tekintettel az énlakai „egyusten” ligatúrára, a „világmindenségre”, melynek felső részén szintén ott van az isteni mag, az alján pedig a földanya jellegzetes hegyszimbóluma. További példák, az Egyiptomom kívüli, hasonló emlékek, például a babiloni zikkurat, ami egy hét lépcsős „piramis”, csúcsán Isten lakásával. A zikkurat alja fekete (alvilág), a közepe piros (a földi élet, a vér jelképe), a felső része kék (az ég, az égiek jelképe) színekben pompázott. Herodotosz szerint: „Az utolsó toronyban nagy szentély van, benne párnákkal megvetett, hatalmas kerevet, meg egy arany asztal áll. Istenszobor azonban nincs benne. Éjjel senki sem léphet be a szentélybe, csak egy-egy asszony, akit az isten kiválasztott magának…” Azon kívül, az „indián” piramisok felső részében is szentélyek vannak, melyek csúcsait a Nappal hozzák kapcsolatba („napkötözés”!). De mit jelenthet a piramis megnevezése? Állítólag az egyiptomiak nem mondták ki – esetleg nem is tudták - a nevét, vagy egyszerűen „m(e)r”, azaz meredő, emelkedő kifejezésekkel illették. Amíg a görög piramis megnevezés a per-em-usz-ból, vagyis a per (fel), em (emelkedő), usz (jelentése ismeretlen) összetételekből származik. Igen, „Phanta Rhei”, mondja az ókori bölcs, avagy minden folyik, minden mindennel összefügg, még akkor is, ha nem akarunk tudomást venni róla. Istenvárta „Kezdetben vala az Ige, és az Ige Istennél vala, s az Isten vala az Ige.” Mondja az írás. Persze, hogy mi is volt kezdetben, azt nem igazán tudjuk, nem is tudhatjuk. Hiszen hogyan érthetné meg az idő rabigájába fogot


Szólj hozzá

Név:
E-mail címed:
Az e-mail címed nem jelenik meg az oldalon
Szöveg:
Milyen nap van ma Magyarországon?








Ingyenes honlapkészítő
Profi, üzleti honlapkészítő
Hirdetés   10
Végre értem amit angolul mondanak nekem, és megértik amit mondok.

KÖSZÖNÖM NOÉMI!